1.1. Bevezetés a kommunikáció elméletébe

Célkitűzés

• A lecke célja, hogy betekintést nyújtson a kommunikáció-elmélet alapfogalmaiba és azok összefüggéseibe, illetve
• megismertesse a hallgatókat a kommunikáció funkcióival és az emberi kommunikáció jellegzetességeivel.

Követelmények

• A hallgató ismerje a kommunikáció és a kommunikációelmélet alapfogalmait, összefüggéseit.
• Legyen tisztában az emberi kommunikáció jellegzetességeivel.
• Tudja megnevezni és jellemezni a kommunikáció funkcióit és szintjeit.
• A kommunikáció szintjeinek rendszerezésével lássa át azok pedagógiai relevanciáit.

Tanulási idő: kb. 45 perc

A kommunikáció szó a latin communis szóból ered. Jelentése: „közös, köz”. A communicare ige jelentése: „megoszt, közössé tesz”.

Tágabb értelemben a szervetlen és a szerves anyag szerveződéseit is tekinthetjük kommunikációnak, hiszen atomok, molekulák érintkeznek, kapcsolódnak egymáshoz, s az anyagnak új formája, minősége jön létre ezekből az érintkezésekből, kapcsolódásokból. A tudományos szóhasználat mára a kommunikáció fogalmát az élő szervezetre, azon belül is elsősorban az állatvilágra és az emberre vonatkoztatja. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a sokjelentésű fogalom az élő szerveztek körében igaz minden árnyalatában, tartalmi változatosságában.

Az emberi kommunikációt az jellemzi, hogy egymással kapcsolatban álló felek valamilyen jelrendszer segítségével kapcsolatba kerülnek, információkat adnak át, hatnak egymásra. (Gombocz, 1999)

1.1.1. A kommunikációs kompetencia

A kommunikációs alaphelyzetet többen is megpróbálták modellezni. Roman Oszipovics Jakobson hattényezős kommunikációs modellje a kommunikációt mint folyamatot, az interakciók egymást követő végtelen sorát mutatja be.

Eszerint a kommunikáció elemei a következők:

• adó (közlő)
• vevő (befogadó)
• üzenet
• kód
• csatorna
• kontextus

Osztálytermi környezetben a tanár a leggyakoribb adó. Attól függően, hogy mennyire domináns a tanár viselkedése, az esetek 55–80%-ában a tanárok kezdeményezik a kommunikációt. (Szitó, 2007)

Megpróbálja minél jobban megérteni a másik jelzéseit. Gördülékenyebb, hatékonyabb lesz a kommunikációjuk, ha hasonló közegben szocializálódtak, ha közel azonos tapasztalatokkal, ismeretekkel rendelkeznek, ha azonos nyelvet beszélnek. Ellenkező esetben a megértés körülményesebbé válik; ahhoz, hogy hatékonyan kommunikálhassanak egymással, igyekezetre, odafigyelésre, kreativitásra és nyitottságra van szükségük.

Kód lehet például a nyelv, de azok a közmegegyezésen vagy általános elfogadottságon alapuló jelek is ide tartoznak, mint például a rosszallás kifejezésére szolgáló homlokráncolás, a tanácstalanságot mutató széttárt karok.

Ilyen csatorna lehet a személyközi kommunikációban a vezetékes telefonvonal, a mobiltelefonok használatakor a rádióhullámok, vagy a személyes beszélgetések során a levegő maga, amely a hangrezgéseket, fényhullámokat közvetíti a kommunikáló felek között.

Ilyen közös nyelvi környezet lehet például egy közös földrajzi hely, azonos szocializációs közeg, rokon szakma, az együttzenélés során a kotta stb.

Ekkor a vevőből adó lesz. A kommunikáció egy dinamikus, kölcsönös folyamat, hiszen a szerepek a kommunikáló felek közt cserélődnek, változnak.

Például a nyelvi kommunikációnál a túl hangos környezet, de a befogadó aktívan is védekezhet vagy elébe is mehet a közlésnek. Ne felejtsük, az iskolai kommunikációban a szándékok ütközése, jó esetben találkozása az, ami az információk célba érését igen jelentősen módosíthatja.

A kommunikáció folyamatának osztályozása több szempont szerint történhet (Forgó, 2001).

Irányultsága szerint:

• egyirányú– single – amikor a vevőnek nincs módja az adó szerepét betölteni: költő-olvasó, hírolvasó- rádióhallgató/TV néző viszonya,
• kétirányú nem egyidejű– half duplex – ellenőrző könyv (tanár-szülő kommunikáció) (azonban e típuson belül még megkülönböztethető az egyenrangú/szimmetrikus és egyenlőtlen/aszimmetrikus viszony a felek között),
• kétirányú egyidejű– full duplex – telefonbeszélgetés.

A kommunikáció lehet közvetlen, vagy közvetett.

Közvetlen: („face to face”, szemtől szembe kommunikáció): mindenféle kommunikációnak elemi jelensége, megtestesülése két ember közvetlen kommunikatív kapcsolata, amelyben minden érzékszerv részt vesz, de legfőképp a látás és a hallás. (Buda, 1988)

Közvetett: a felek között nincs személyes kapcsolat, csak technikai eszközök segítségével történik az információáramlás (pl. a rádióhullámokon vagy írásban levélpapíron).

1.1.2. A kommunikáció alap-, és további funkciói

A kommunikációnak négy alapfunkciója van mind személyközi, mind társadalmi vonatkozásban:

1. Információs funkció: a kommunikációs folyamat résztvevői között tájékoztatás történik, mellyel tényeket és ezek magyarázatát közöljük. A közléshez fűződő érzések, illetve az érzések magyarázata is ide tartozik.

2. Érzelmi funkció: a közlő személy belső feszültségei oldódnak fel az érzelmek kifejezésével. Elégedettség, öröm, bosszúság, aggodalom, bánat, lelkesedés stb. egyaránt ide tartozik, ugyanis a ki nem fejezett, elfojtott pozitív érzelmek éppúgy feszültséget okoznak, mint a negatívak.

3. Motivációs funkció: a kommunikációs folyamatokban a közlő fél a legtöbbször a fogadót rá akarja bírni valamire: cselekvésre, magatartásváltoztatásra, közös vélemény kialakítására, valamilyen körülmény, esemény, jelenség elkerülésére stb. E funkció leginkább a meggyőzés, a bátorítás révén jut kifejezésre.

4. Ellenőrzési funkció: újabb kommunikációs kapcsolatfelvétel segítségével tudjuk meg, hogy az eredeti párbeszéd elérte-e a célját. Az ellenőrzései funkció segítségével tárjuk fel kommunikációs partnereink indítékait. (Forgó, 2001)

A kommunikációtovábbi funkciói:

a) Szocializáció: a közös tudásalap megszerzése, a magán- és a közélet szférájában.

b) Vita és eszmecsere: a társadalmi konszenzus elősegítése, a társadalmi nyilvánosság fejlesztése.

c) Oktatás-nevelés: az intellektuális fejlődés és személyiségformálódás elősegítése.

d) Kulturális fejlődés: az emberiség kultúrájának őrzése, továbbadása, alkotókészség ösztönzése.

e) Szórakoztatás: az egyén alkotóerejének rekreációja, sport, játék, kulturális tevékenységek által.

f) Integrálás: egyének, csoportok, kisebbségek és nemzetek kölcsönös megismerése, előítélet mentes nézetek kialakítása.

A kommunikáció tudománya mára interdiszciplinárissá vált. Legfontosabb határtudományai a pszichológia, a szociológia, a szociálpszichológia, a neveléstudomány, a nyelvészettudomány, az antropológia és a műszaki tudományok.

Csepeli György (1997) szerint az emberi kommunikáció három jellegzetessége:

A társadalmiasulás. A kommunikáció révén válnak az egy helyen levő személyek „együtt levő” személyekké. Ha nem kommunikálnak, nem kerülnek kapcsolatba egymással, az hogy egy helyen vannak, pusztán fizikai tény marad.

A hagyományozódás: kommunikációs eszköztárunk kulturális örökségünk része, jórészt az idősebb generációtól vesszük át.

A kommunikáció személyes előzményei. A kommunikációt mindig befolyásolják a részvevő felek élettörténetei, előzetes tapasztalatai, és azok a kísérletek, amelyeket a kommunikációs helyzet értelmezésére tesz.

A Palo-Altoi kommunikációkutató iskola a közvetlen emberi kommunikációt két döntő jelentőségű megállapítással jellemezi:

A kommunikáció szükségszerűsége: egész egyszerűen lehetetlen nem kommunikálni. Bármit teszünk, ezzel kifejezünk, üzenünk valamit a többi ember irányába. Hiszen, ha „elege van” egy diáknak mindenkiből, és fején fülhallgatóval a szünetekben behúzódik a sarokba, ezzel is közöl valamit, ha mást nem, hát azt, hogy „hagyjanak békén!”

A másik éppen ilyen jelentős megállapításuk szerint a kommunikáció mindig és szükségszerűen kétszintű. Az egyik a tartalmi szint, amiről szó van, a másik a viszony meghatározó szint, ami pedig a kommunikáló felek egymáshoz való viszonyát fejezi ki. Ugyanazt a tartalmat, attól függően, hogy kinek mondjuk, gyakran egészen másképpen fogalmazzuk meg. Máshogy kérünk például egy tollat a kollégánktól a szünetben, és máshogyan egy tanóra közben a diákjainktól. (Csepeli, 1997; Buda, 1988; Hatvani-Varga-Taskó, 2001)

1.1.3. A kommunikáció szintjei

1. Intraperszonális (személyen belüli) kommunikáció: a kommunikáció az egyénen belül történik. Olyan belső folyamat, amely az értelmi és érzelmi szintünkön folyik. A gondolkodás, megértés műveleteit a valóság tárgyaival, jelenségeivel kapcsolatos viszonyunk gondolatainkban való tükröződését jelenti. (Forgó, 2001) A kommunikációnak ez a formája különleges, sokan nem is sorolják a kommunikációs folyamatok közé, hiszen ebből a belső beszédből a hiányzik az adó és a vevő. Ebben az esetben nem beszélhetünk információcseréről, legfeljebb a tudattartalmak megformálásáról, átrendezéséről, átértékeléséről. A csatorna rövidre zárt, így visszacsatolás sincs. Osztálytermi környezetben a néma olvasásnál, feladatok megoldásánál, kérdésekre adandó válaszok kigondolásánál beszélhetünk intraperszonális kommunikációról.

Két fő jellemzője van:

• A kezdeményező és a reagáló ugyanaz az ember. Ennek következtében a hibák korrigálását az egyénnek kell végrehajtania, és nem egy külső megfigyelőnek.
• Az üzenet szimbolikus formáját csak az intraperszonális kommunikációban résztvevő személynek kell megértenie, tehát nem jelent problémát a nyelvi szimbólumok esetleges félreértelmezése.

Mivel a külső megfigyelő (pl. a tanár) ki van zárva a tanuló intraperszonális kommunikációjából, nem is tudhatja pontosan (csupán a nonverbális jelzésekből következtethet), hogy egy frontális óravezetés során milyen folyamatok mennek végbe a diák fejében. (Szitó, 2007)

2. Interperszonális (személyközi, közvetlen emberi kommunikációs) forma: a kommunikáció legelemibb társas formája, melyben a kommunikáció közvetlenül két személy között zajlik. (Forgó, 2001) Itt lehetőség van azonnal reagálni az üzenetre, ellenőrizni lehet, hogy sikerült-e pontosan átadni. Van mód az ismétlésre, a korrekcióra. Ez a kétoldalú információcsere a leghatékonyabb.

Osztálytermi környezetben ennek három változata lehet: tanár a diáknak, diák a tanárnak, diák a diáknak küld üzenetet. Fő jellemzője, hogy mind a kezdeményező, mind a reagáló többszörösen szerepet cserél egy kommunikációs aktuson belül. Egyéni feladatmegoldások, számonkérések, valamint párokban történő tanulás szolgáltatnak példát a fenti helyzetekre. (Szitó, 2007)

3. Csoportkommunikáció: a csoporttagok közötti kapcsolatok tükröződnek a kommunikációban. Jellemzője a kölcsönösség és a közvetlenség. Az információáramlás nem feltétlenül kétirányú és közvetlen. Ilyenek a különböző rendezvények kommunikációs szituációi, vagy pl. a belső tájékoztatást szolgáló hírlevelek. (Forgó, 2001)

Ez a leggyakoribb kommunikációs forma az osztályban. Ismét több változat kerülhet szóba: a tanár a csoportnak, a csoport a tanárnak, továbbá egy tanuló a többi tanulónak küldhet üzenetet. Ilyen típusú kommunikációról van szó viták, előadások, magyarázatok esetén, valamint, ha csoportosan oldanak meg a diákok valamilyen feladatot. Az ilyen típusú kommunikációt a spontán megbeszélések széttördelik, ezért a kommunikációs esemény irányítói erős strukturáláshoz folyamodnak. A strukturálás olyan erős lehet, hogy a közben felbukkanó kérdések sem képesek elterelni a gondolatmenet irányát. Az elterelhetőség mértékét olyan szempontból érdemes értékelnünk, hogy mennyiben képes fenntartani a tanulás iránti motivációt. (Szitó, 2007)

4. Tömegkommunikáció: az információ tömegekhez jut el valamilyen közlési csatornán rendszerint visszacsatolás nélkül. A tömegkommunikáció közönsége nagy létszámú heterogén, ún. arctalan tömeg, amelynek tagjai között nincsen kapcsolat. Tekintettel arra, hogy az adótól földrajzilag is távol vannak, sőt technikai eszközök láncolata iktatódik az adó és a vevő közé, a visszacsatolás csak késve vagy egyáltalán nem jön létre. A zajforrások és a befogadó szelektív figyelme is rontja az információcsere minőségét. Modern korunkban mégis alapvetően erre épül a társadalmi kommunikáció, mert ez biztosítja az üzenetek nagy tömegekhez való szinte azonnali eljuttatását. (Forgó, 2001)

A kommunikáció további csoportosítási lehetőségei:

Interkulturális kommunikáció:

Ezt a fogalmat a köztudat csak a különböző nyelvi közösségek közötti kapcsolatokra szűkíti le, holott egyazon nyelvközösség csoportjai, képviselői között is jelentős kulturális szintbeli különbségek vannak. A társadalom eltérő iskolázottságú, szakmájú és családi hátterű csoportjainak érintkezésében ezek a különbségek kommunikációs zavart okoz(hat)nak. A leggyakoribb gondot a kódolás-dekódolás, a kommunikációs csatornák hozzáférhetősége és használata jelenti.

Fiktív kommunikáció:

A közlések, nem egy valódi személyhez vagy helyzethez kötődnek (ld. Mefisztó a Faustban, vagy Az ember tragédiájában Ádám és Lucifer „párbeszéde”). (Forgó, 2011)