A gyermek évszázada – e cím köré rendeződnek kötetünk tanulmányai. Szerzőink azt vizsgálják különböző nézőpontokból, hogy milyen módon jelentkezik a gyermek, a gyermekközpontúság szempontja a huszadik századi pedagógiákban. Mindezt előkészítendő tanulmányunkban a gyermekközpontú huszadik századi pedagógiák előzményeit vizsgáljuk. Arra keresünk választ, hogy milyen társadalmi, szellemi, pedagógiai közegben fogalmazódott meg a gyermekközpontúság pedagógiai paradigmája. Hol kereshetők az előzmények, milyen folyamatok zajlottak le a 19. században, amelyek azután e széles skálájú pedagógiai irányzat, a reformpedagógia kialakulásához vezettek?
„A következő évszázad a gyermek évszázada lesz” – jövendölte Ellen Key svéd pedagógus-író 1900-ban megjelent korszakalkotó jelentőségű könyvében. Köztudomású, hogy híressé vált szavait egy Harald Grote álnéven publikáló írónőtől kölcsönözte, akinek az „Oroszlánkölykök” című színdarabjának egyik szereplője fogalmazza meg a jóslatot: „A következő évszázad a gyermek évszázada lesz, ahogyan ez az évszázad a nő évszázada volt. Ha pedig a gyermek kivívta jogait, tökéletes lesz az erkölcs is. Mert minden ember tudja, hogy más kötelékek fűzik ahhoz az élethez, amelyet ő maga ad, mint amilyen kötelékeket a társadalom és a törtvények kényszerítenek rá.”[1]
Ellen Key kiváló publicisztikai érzékkel megírt könyve pedagógiai „bestsellerré” vált, meghódította a világot. Ez a mű a rousseau-i ihletettségű szabad nevelés apoteózisa, benne a szerző a gyermekből kiinduló s a gyermeket középpontba helyező pedagógia programjárt fogalmazza újjá. A svéd tanítónő kötetének diadalútját nagymértékben segítette fordítója, Francis Maro, akinek fordításában-átdolgozásában „A gyermek évszázada” 1902-ben jelent meg német nyelven. Ez a rövidített, átszerkesztett kiadás – amelyet a szerző autorizált, tehát hitelesnek ismert el – lett a számos újabb fordítás alapja, annak segítségével váltak ismertté az új nevelésre vonatkozó Ellen Key-i gondolatok szerte a világon.
Nyilvánvaló, hogy ez a kötet, melynek szuggesztív láttató erejét, kíméletlen kritikai élét Rousseau Emiljéhez teszi hasonlatossá nem légüres térben, nem előzmények nélkül jött létre. Az új szellemi talaj előkészítéséhez – melybe azután Ellen Key és a hozzá hasonló nézeteket hirdető pedagógus-szerzők gondolatai hullottak – már a 19. század közepe táján hozzáfogtak a korabeli pedagógiai szakírók és publicisták és – érdekes módon: az orvosok.
Az iskolát egyre gyakrabban és egyre hevesebb kritikák érték. Német földön már 1836-ban megjelent egy cikk egy korabeli újságban, a „Medizinische Zeitung” című lapban. Karl Ignatz Lorinser orvos ebben a tanulmányában („Zum Schutz der Gesundheit in den Schulen”, azaz: „Az iskolai egészségvédelemről”) a gimnazisták túlterhelésére figyelmeztet.[2] A lélek nyugtalansága, fokozott igénybevétele – úgymond – az idegrendszer tömegének megnagyobbodásához vezetett a generációk során. Ezt a helyzetet az iskola csak rontotta. A tantárgyak és a házi feladatok tömege gátolják a természetes testi fejlődést. „A legszorgalmasabbak a leginkább esendőek, leginkább betegségre hajlamosak” – írja Lorinser már 1836-ban. A tanulmány a porosz király kezébe került, aki utasította miniszterét egy tananyagcsökkentéssel kapcsolatos tervezet kidolgozására. Ebben a gimnáziumok heti óraszámának felső határát 32 órában szabták meg, s előírták az óraközi szünetek időtartamát is. Szóba került a testnevelés iskolai tanításának bevezetése is, ám erre akkor még nem került sor. Mindenesetre javasolták, hogy a tanulók arra alkalmas tanárok vezetésével – tanítás után – önkéntes sportfoglalkozásokon vegyenek részt.[3]
Egy breslaui orvos, Hermann Cohn kutatásokat végzett, melyek nyomán 1867-ben azt állította, hogy a fiatalok megnövekedett szellemi igénybevétele, a megnövekedett „teljesítményelvárás” rövidlátáshoz vezet. A hetvenes években publikációk egész sora jelent meg erről, és konferenciákat szerveztek az iskolai túlterhelés témakörében. A szakértők ekkorra már egyetértettek abban, hogy a túlterhelés nem csak a tanórákra korlátozódik. Csökkenteni kell a házi feladatok mennyiségét is úgy, hogy a velük való foglalkozás – a gimnáziumok alsó osztályaiban – ne vegyen igénybe többet napi két óránál.
Időközben már orvosok egész sora nyilatkozott egyre kritikusabb hangvételben a gyerekek túlzott iskolai igénybevételéről. Hangoztatták, hogy a rövidlátás mellett a fejfájás, az orrvérzés, az emésztési zavarok és az ún. „szűkmellűség” – mind olyan betegség szimptómái, amelyet az iskola okoz. A század végén a diákok körében elharapódzó öngyilkossági sorozatot is a túlterhelés számlájára írták.
A vita egyre jobban kiéleződött, az ellentábor sem váratott sokáig magára. Egy magát meg nem nevező badeni pedagógus nehezményezte, hogy a politikusok az iskola ügyében inkább az orvokra hallgatnak, mint a filológusokra, a klasszikus nyelvek tanáraira. Így az a látszatot keltik, hogy végső soron „minden iskolai tanóra káros lehet az egészségre”. Pedig a nevelés egyik célja éppen az erőfeszítésre való képesség kell, hogy legyen. A túl sok kellemes foglalatosság ártalmas, a 14-16 éves fiatalságnak éppen a szigorú nevelésre van szüksége, mivel amúgy is a lelki erők pazarlása jellemzi ezt a korosztályt.[4]
Német ideggyógyászok egyik konferenciáján, 1880-ban Paul Hasse egész sor olyan esetről számolt be, amelyekben az iskolai túlterhelés pszichiátriai tüneteket eredményezett. A kultuszminiszter mégsem vette figyelembe az egyre hangosabb kritikákat, jelentős óraszám-csökkentésre ekkor még nem került sor.
A nyolcvanas években Németország egyre több városában alakultak iskolai reformokat sürgető egyesületek. Poroszországban 22 000 aláírást gyűjtöttek a túlterhelés ellenzői, akik a probléma megoldását a klasszikus stúdiumok óraszámának csökkentésében látták. 1890-ben II. Vilmos császár is állást foglalt a kérdésben: egy nevelésügyi konferencia megnyitása alkalmával az ifjúságra nehezedő túlterhelést a túlfeszített íjhoz hasonlította. Szükségesnek tartotta a tananyag jelentős csökkentését. A császári óhajt tett követte: a német gimnáziumok reformja során az 1892-ben életbe lépő tantervben már 16 órával csökkentették a heti óraszámot, jelentősen mérsékelték a latin és görög tantárgy anyagát, valamint az érettségi vizsgák követelményeit.
A kritikus hangok természetesen nem csak Németországban erősödtek fel. Egyre többen vették észre, hogy az iskola körül valami nincs rendben, már egyre kevésbé felel meg az elvárásoknak. Mindehhez hozzájárult az is, hogy időközben átalakult az emberek gondolkodásmódja. Megváltozott a mentalitás, az emberről, az ember feladatáról, az életről, a társadalomról alkotott felfogás. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy új pedagógiára van szükség.
A Johann Friedrich Herbart nevével fémjelzett pedagógia már nem elégítette ki az új emberkép által diktált igényeket. Egy német pedagógiatörténész, Klaus Plake szerint a herbartianizmus és a Herbart-követők utolsó ízben fogalmazták újjá a protestantizmus evilági aszkézis-felfogását, így teremtették meg a következetes önvizsgálat, az emberi ösztönök, érzelmek elfojtásának pedagógiáját.[5]
Herbart pedagógiája elsősorban individuális alapozású. Elutasítja a közösségi élet élményét, az együttes tevékenység által nyújtott élménytöbbletet. A tanítás nála hideg, rigid, a spontaneitás minden megnyilvánulási formájától irtózó szigorúan determinált terv szerint folyik. Játékosság helyett példamutató emberi tartást, kívánt meg a nevelőtől. Nem „lehajolni” kíván a gyermekhez, hanem saját képére és hasonlatosságára akarja formálni a lelkét.
Herbart metafizikus pedagógiai rendszerével a „kapitalizmus szellemének” új erkölcsi alapozást biztosított. Megtalálta a kapcsolatot a hétköznapok pragmatizmus és a transzcendens eszmék között. Hidat vert, mellyel összekötötte a polgárok szerzési vágyát a viselkedést szabályozó erkölcsi erényekkel.
Ez a pedagógia - mint a többi olyan elmélet, amely hamar megtalálta az utat a gyakorlathoz -, nem légüres térben jött létre. Gyors elterjedését, hihetetlen karrierjét jelentősen előmozdították azok a társadalmi-gazdasági jelenségek, amelyek a 19. század 50-es, 60-as éveinek Európájára jellemzőek voltak. Az iparosodás, a gazdasági fejlődés expanziója olyan embereket igényelt, akikre az alkalmazkodás, az önkontroll, a munka szeretete, a pontosság, a megbízhatóság a türelem és a kitartás jellemzőek. A hétköznapi életben ekkor még nem volt helye zavaró vágyaknak, túldimenzionált egyéni szükségleteknek; olyan igényeknek, amelyek kimozdítanák az egyént a hétköznapok egyhangúságából. Az alacsony jövedelmek és a kényszerű takarékosság korában ez meggondolatlan dőreség lett volna.
David Riesmann „A magányos tömeg” című könyvében (1961) „belülről irányított” embertípusról beszél, amikor a kapitalizmus kezdeti szakaszának puritánus emberét jellemzi. A belülről irányított ember gyermeke lelkében már korán olyan „pszichológiai iránytűket”, erkölcsi fogódzókat helyez el, melyek későbbi élete során csalhatatlanul irányítják tetteit, döntéseit.
A 19. század második felének fő jelszavai a haladás, a fejlődés, a küzdelem lettek. A hetvenes-nyolcvanas években pedig már új életérzés, életstílus, sőt új embertípus születik. A „felhalmozó” ember mellett megszületik a fogyasztó, a „konzumáló” ember típusa. Ennek hátterében az ipari produktivitás növekedése állt, amely robbanásszerűen zajlott le az ipari fejlődés alacsonyabb fokán álló országokban éppúgy, mint az élen haladó országokban, mint például Németország.
Egyre inkább puszta retorikai fogássá válik a „fáradhatatlan hivatásvégzés” korábban még megrendíthetetlennek vélt etikai tartalma. A Rousseau által megfogalmazott, s az ő korában még talajtalannak bizonyuló boldogságetika ismét felbukkan, most már kézzelfogható közelségbe hozva az evilági boldogulás ígéretét, lehetőségét. Az ember rátalál saját belső világára, igényeire, szükségleteire, amelyeket most már bízvást kielégíthet. Felfedezi a külső természetet is, amely már nem leigázandó ellenfél, hanem a világi örömök kiapadhatatlan forrása.
Riesmann „kívülről irányított”-nak nevezi az új embert. A csalhatatlannak hitt iránytűk már nem működnek megbízhatóan, a korábbi értékekbe vetett hit megrendül, bizonytalanság lesz úrrá az embereken. A szülők már nem képesek a gyerekeiknek olyan életvitelre vonatkozó tanácsokat adni, amelyek cselekedeteiket minden körülmények között megbízhatóan irányítanák. Egyre nagyobb szerepet kap a gyerekek életében az iskola, egyre fontosabb számukra a kortárscsoport véleménye. A gyerekek társadalmi szerepe egyre növekszik, a szülők egyre fontosabbnak tartják gyermekeik színvonalas nevelését-iskoláztatását.
Az emberek gondolkodásának, mentalitásának szerves részévé válik a világ iránti érzékenység, a szépség, az esztétikum iránti nyitottság. Az új ember egyre jobban érdeklődik a művészetek, ezen belül is a zene, az érzelmeket kifejező irodalmi alkotások, valamint a sport iránt. A pedagógia megpróbálja ezeket az új területeket ellenőrzése alá vonni, hatásaikat be akarja kapcsolni a nevelésbe.
A megszülető, kibontakozó és ezer szálra bomló reformpedagógia sok-sok irányzata hadat üzent a protestáns örökségű evilági aszkézis mentalitásának. A régi pedagógia céljai helyett, amelyek között az engedelmességre, pontosságra, szerénységre, szorgalomra, kitartásra, a szükségletek elfojtására való nevelés szerepelt, a múzsai nevelés fontosságát hangsúlyozzák, felfedezik a testkultúrát, a sportot, a lélek fejlődésére jótékonyan ható fizikai munkát.
Egyes német pedagógiatörténészek – mint például az előbb említett Klaus Plake – egyenesen pedagógiai paradigmaváltásról beszélnek, amely a múlt század közepétől Európában lezajló gazdasági és társadalmi változások nyomán ment végbe. Ha gyökeres paradigmaváltás nem is zajlott le, egy új pedagógiai paradigma megjelenéséről mindenképpen szó lehetett.
Az új pedagógia, s vele együtt az új gyermekszemlélet kialakulása jól tetten érhető a gyakorlati tanácsokat nyújtó gyermeknevelési kézikönyvek tartalmának változásában is. A rousseau-i tanok szellemében íródott nevelési kézikönyvek már a 19. század első felében keletkeztek. Jó példa erre Maria Edgeworth (1767-1849) angol írónő Practical Education című könyve, amely találó gyakorlati tanácsok bámulatra méltóan szellemes gyűjteménye. Maria aki apjával, Richard Lovell Edgeworth-szel közösen tizenhat húgot és öcsöt nevelt fel. Hatással volt rá egyik mostohaanyja, Honoria Edgeworth, akinek az volt a meggyőződése, hogy a nevelés „egy kísérleti tudomány”, és aki gyermekei viselkedéséről jegyzetfüzetet vezetett.[6]
Németországban Karoline Rudolphi, Maria kortársa, aki ugyanezeket az alapelveket vallotta, könyvét levélsorozat formájában írta, melyet egy tapasztaltabb édesanya egy fiatalabb anyához intéz.[7] Egy kislány tapasztalatait írja le élete nyolcadik napjától kezdve egészen a házasságáig, és az egyes élethelyzetekhez, nevelési problémákhoz praktikus tanácsokkal szolgál. Az édesanya számára a barátságos, meleg érzelmi légkör kialakításának fontosságát hangsúlyozza.
Az említett szerzőnők inkább a lányok, mintsem a fiúk nevelésével foglalkoznak, mivel az akkori általános vélemény szerint az anyáknak lányaikról egészen azok házasságáig gondoskodniuk kellett, míg a fiúk iskolába jártak – de azért mindkettő ad kisfiúkra vonatkozó tanácsokat és példákat is a nemek közötti szükségszerű különbségek említésével.[8]
A rousseau-iánus elvek nevelési kézikönyvekben való megjelenését jól tükrözi az a könyv is, amelynek szerzője Ernest Legouvé francia író, akadémikus. A kötet címe Atya és fiú a tizenkilencedik században. A mű magyarul is megjelent 1878-ban Feleki József fordításában. A kis könyvecske voltaképpen egy apa naplója gyermeke neveléséről. Az író így fogalmazza meg vizsgálódása tárgyát: „Egy lelket választottam színterül eszmém kifejtésére, egy atyai lelket örömével, zavarával, ijedelmeivel; oldala mellett egy másik lélek, a gyermeké, tudatlanságával, kíváncsiságával.”[9] S a Legouvé által bemutatott érzékeny lelkű apa fogékony a nevelés kérdései iránt, időt szakít fia nevelésére, akit mélységesen szeret: „Gyermekek! Gyermekek! Mély vonzalommal szeretünk mi titeket és még sem tudjuk, mily drága kincseink vagytok ti nekünk! Titeket nemcsak azért adott az Isten minekünk, hogy legyetek számunkra az örömnek kiapadhatatlan forrásai; hanem azért is, hogy legyetek nevelőink; őszinte kérdéseitek felnyitják szemeinket; hogy tanitsunk titeket, magunk is kényszerülünk tanulni vagy ismételni: mindent nektek köszönünk, még azt is, a mit nektek adhatunk!”[10] Olyan sorok ezek, amelyek, igazi mély érzelmekről, kiapadhatatlan gyermekszeretetről árulkodó sorok. Egy sajátos gyermekfelfogás körvonalai tűnnek elő belőlük, amelyek a reneszánsz humanistáinak és Rousseau-nak a pozitív, elfogadó gyermekszemléletére vezethetőek vissza. Legouvé azonban nem elégszik meg azzal, hogy a gyerekről szóljon, többet mond ennél: felfedezi azt a jelenséget – amelyről azóta is viszonylag keveset tudunk – nevezetesen a gyermeknek a szülőre a felnőttre gyakorolt hatását. A gyerek nála tanítvány és tanító egyben. Mert erről szól a könyv: az apa, aki maga vezeti be gyermekét a világ, az élet rejtelmeibe, saját maga ismerteti meg vele a természet jelenségeit – ez az apa maga is tanulni, fejlődni kényszerül, ha fiának házitanítója kíván lenni. Rousseau kívánalma itt szó szerint vétetik: az apák legszentebb kötelessége, hogy maguk neveljék gyermekeiket. A Legouvé által ábrázolt édesapa maga vezeti fiát az emberek különféle társaságába is, lehetőséget teremtve számára az emberi jellemvonások megfigyelésére, erkölcsre vonatkozó kérdések megfogalmazására. S meglepő, újszerű módon az apa nem prédikál morálról, erkölcsi szabályokról, hanem gyermeke igazságérzetére, romlatlan, érintetlen erkölcsi ösztönére hagyatkozik: „Semmi sem hozza őket zavarba, semmi sem tántorítja meg” – írja a gyermekekről. „Tiszta lelkük, melyet az emberekkel és a tárgyakkal való érintkezése zománcától még meg nem fosztott; mely előtt alkalmazkodás, alku és elővigyázat még ismeretlen, sajátságos érzékkel bir az igazság iránt és abban hajthatatlan...”[11]
A Legouvé által ábrázolt szeretetteljes odafordulással párosuló, tapintatosan, segítve-tanító módszer a 19. század közepén már nem számíthatott egyedi jelenségnek. Jó példa erre a „gyermekét tanító apa”-témakörben születő írások sora, amelyek között magyar szerző művét is megtaláljuk. Felméri Lajos (1840-1894), kolozsvári egyetem első pedagógus-professzora, számos pedagógiai szakkönyv szerzője – talán szórakozató kirándulásként – kis történeteket, elbeszéléseket írt a Néptanítók Lapjába olyan apákról, akik maguk vezetik be fiaiakat a természettudományok rejtelmeibe. Elképzelhető, hogy ezeket a magyar nyelvű változatokat ismerte Felméri, de olvashatta őket az eredet francia kiadásban is. Nagyobb lélegzetű műveiből ugyanis tudjuk, hogy kiválóan tájékozódott a korabeli angol és francia pedagógiai szakirodalomban, és nincs okunk feltételezni, hogy ne ismerte volna a nevelésről kötetlenebb, esszé-stílusban író szerzők műveit is. Volt közvetlen nevelési tapasztalata, hiszen évekig nevelősködött Haller József gróf családjánál. Pesten végzett református teológiai és egyetemi filozófiai tanulmányokat. Az 1860-as évek végén Angliában, Skóciában és Németországban járt tanulmányúton, s tapasztalatairól könyvet is írt. Termékeny pedagógiai író volt, szívesen írt a nevelésről nemcsak pedagógusoknak, hanem szülőknek és házi nevelőknek is. Otthonosan mozgott abban a stílusban, amelyet Legouvé nevelési esszéi is képviselnek.
Negyedik esztendeje tanított a kolozsvári egyetem pedagógiai tanszékén, amikor – a kor szokásaihoz híven több részletben – megjelent egy írása a Néptanítók Lapjában „Utazás a szobában” címmel.[12] A cím Legouvé könyvének ismeretét sejteti, de van még több közös mozzanat. Egy apróság: mindketten hivatkoznak Pascal mondására, miszerint „az emberek egyik legnagyobb bűne, hogy nem tudnak otthon ülni”. (Ebbe a bűnbe egyik szerzőnk sem kíván esni, hiszen utazásuk csak képzeletben zajlik, valójában kényelmes szobájukban ülnek.) Fontosabb egybeesés viszont az, hogy mindketten a gyerek egy jellemző lelki sajátosságából, a konkrét tárgyak, jelenségek iránti érdeklődéséből indulnak ki. A beszélgetés során arra törekszenek, hogy felcsigázzák ezt az érdeklődést, amikor érdekes, izgalmas beszélgetés során mutatják be nekik be a természettudományok egyes elemeit – Legouvé az egyszerűbb használati tárgyak fizikai működését, Felméri pedig az emberi szervezet működését a szív munkájától kezdve az érzékszerveken át az idegrendszer működéséig. A magyar neveléstudós – a francia íróhoz hasonlóan – a gyermeket gondolkodó, kérdéseket feltevő, problémákat megoldó lénynek tekinti, nem pedig külsőleg adagolt ismereteket mechanikusan feldolgozó tanulógépnek. Felméri Lajost a így joggal tekinthetjük a magyar reformpedagógia egyik előfutárának.[13]
Jellemző az a stílus is, ahogyan a kolozsvári szerző apa és fia kedélyes beszélgetésével az olvasót megismerteti:
„Na fiam – mond az apa – látom az orczádról, hogy elfáradtál. Jó, hogy bejöttél most már pihenésül itt a szobában fogunk járkálni, s egymást megnézni.
Z o 1 t á n. Dehogy fáradtam el, atyuskám, csak az arczom oly piros; de az egyébkor is piros szinü, hiszen mama azért mondja annyiszor, hogy az ő kertében az én orczám a legszebb rózsa, s legtartósabb, mert télen-nyáron egyformán virít.
A p a. Mindjárt meglátom igazad van-e? Add ide kezedet. Lásd, van a te testedben egy kis szivattyu, mely hasonlit az udvaron levő szivattyus kúthoz. A különbség a kettő közt az, hogy ez a szivattyú, melynek neve sziv, kettős szerkezetü: A szív két félből áll: jobb- és bal kamarából, egy-egy pitvarral, vagy váróteremmel ellátva. De van e kamaráknak, és pitvaroknak nagyon jól záródó ajtójok is, melyeket bi1lentyüknek hivnak. Ezeken az ajtókon a szívkamaráknak egy őrökké bolygó vendége játszik bujósdit : a vér, a szivszivattyúnak ez a drága-piros vize.” [14]
Figyelemre méltó a francia és a magyar szerző műve közötti hasonlóság és különbözőség. Legouvé már pályája csúcsán, egy sor sikeres színpadi mű után[15] írja nevelési életképeit, Felméri viszont még pályakezdőnek tekinthető, tragikusan rövid élete fő műve, „A neveléstudomány kézikönyve” megírása még előtte áll. Közös a gyerekszemléletük: aktív, izgalmas problémákat kereső lénynek tekintik, akinek érdeklődése a tanulási folyamat fő mozgatóereje. Nem hisznek az előre apró lépésekre osztott ismeretszerzés herbarti receptjében. Az ő beszélgető, együtt gondolkodó – a szókratészi heurisztika elemeit sem nélkülöző – tanulásuk improvizatív, szinte művészi tevékenységre emlékezteti a szemlélőt. Olyan tanításra, amely nem csupán az értelem csiszolására tör. Legouvé különös gondot fordít az erkölcsi problémák felvetésére is, Felméri e munkája esetében a morális nevelés nem kap ilyen hangsúlyt. A Legouvé által bemutatott apa voltaképpen tiszteletre méltó amatőr a természettudományok világában: maga is állandó tanulásra szorul, hogy fiát taníthassa. Felméri főhőse viszont (bécsi politechnikumi oklevéllel a tarsolyában) kiváló szakértője a tudományoknak, nemcsak az élettant ismeri és tudja szemléletesen tanítani, hanem – ahogyan az a cikk folytatásaiból kitűnik[16] – érdekesen tudja szemléltetni a fizika (fénytan, mechanika, stb.) különféle jelenségeit is.
A 19. század romantikus, gyermekközpontú megnyilvánulásai mellett szólnunk kell e korai nevelési mozgalom korlátairól is. Az új szemléletmódot sugalló művek mellett szép számmal jelentek meg olyan nevelési kézikönyvek is, amelyek a gyermeket még mindig rosszindulatú, bűnös lénynek állították be. Egy angol, szerző kifejezetten a gyermek eredendő romlottságát tekintette annak az alapnak, amivel a nevelésnek számolnia kell: „Hát nem alapvető tévedés a gyermekeket ártatlan lénynek tartani [...] ahelyett, hogy olyan lényeknek tekintenénk őket, akik romlott természettel és rossz hajlamokkal jönnek a világra, amiket a nevelés volna hivatott kijavítani?”[17] Egy századvégi francia nevelési kézikönyv szerzője szerint pedig a gyermek csak akkor angyali természete, amikor alszik.
A testi fenyítéket is gyakran alkalmazták, iskolában és otthon egyaránt. Egy angol folyóirat a múlt század nyolcvanas éveiben körkérdést intézett olvasóihoz a testi fenyíték ügyében, s csak a megkérdezettek ötven százaléka utasította el felháborodva a verést mint fegyelmezési módszert.[18] Tizenkilencedik századi magyar tanítói kézikönyveket, pedagógia tankönyveket vizsgálva azt tapasztaltuk, hogy ezek szerzői – mintegy Locke felfogását követve – végső soron, ha már más eszköz nem használ, megengedhetőnek találták a verést.
Mindebből az is látható, hogy az új, gyermekközpontú szemléletmód könnyebben talált visszhangra, követőkre a családi nevelés közegében, mint a korabeli iskolák zárt világában, ahol sokáig éltek még a régi tradíciók, beidegződések.
Összegzésül megállapíthatjuk, hogy a huszadik századra, a „gyermek évszázadára” jellemző új, bensőséges, érzelmekkel átszőtt gyermekszemlélet és az ehhez társuló nevelési módszerek már jóval hamarabb megjelentek a nevelés történelme során. A reneszánsz humanistáinál már megjelenő, Locke-nál, Rousseau-nál és Pestalozzinál újra és újra, egyre határozottabban megfogalmazódó gyermekközpontú gondolat előbb a családi nevelés közegében lelt visszhangra, majd fokozatosan megtalálta helyét az intézményes nevelés keretei között is. A 19. század végéig radikális paradigmaváltásról még nem beszélhetünk, viszont a gyermekközpontúság új gondolatának búvópatak-szerű, mind gyakoribb előbukkanásáról annál inkább. Ezt a folyamatot gyorsította fel Ellen Key híres könyve „A gyermek évszázada”, amelynek hatására világszerte tömegével jelentek meg az új gyermekszemléletet tükröző nevelési kézikönyvek, gyermeknevelési tanácsadók.
Megjelent
a következő tanulmánykötetben: Pukánszky Béla (szerk.): A gyermek évszázada. Osiris Kiadó, 2000. 9-20. o.
[1] Idézi: Key, Ellen: A gyermek évszázada. Bp., 1976. 35.
[2] Lásd: Plake, Klaus: Reformpädagogik. Wissensoziologie eines Paradigmenwechsels. Waxmann, Münster-New York, 1991. 149.
[3] Ld.: Manoff, Wasil: Das Überbürdungsproblem in den höheren Schulen Deutschlands mit besonderer Berücksichtung des preußischen Gimnasiums. Dissertation, Jena, 1899.
[4] Wendt, Gustav: Die Gymnasien und die öffentliche Meinung. Karlsruhe, 2. Auflage, 1883.
[5] Plake, 1991. Ugyancsak Plake hívja fel a figyelmet arra, hogy már Herbart is figyelmeztet arra a túlterhelése, amelyhez a holt nyelvek túlhangsúlyozott tanítása vezethet. Ő azonban nem a tananyag csökkentésében látta a megoldás kulcsát, hanem az oktatási módszerek tökéletesítésében és a tehetséges tanulók kiválogatásában.
[6] Maria Edgeworth és Richard Lovell Edgeworth, Practical Education, amerikai kiadás, 2 kötet, New York 1801, II, 301.
[7] Karoline Rudolphi, Gemälde Weiblicher Erziehung, 4. kiadás, Heidelberg és Lipcse 1857.
[8] Lásd: Robertson, Priscilla: Az otthon mint fészek. In: Vajda Zsuzsa - Pukánszky Béla (szerk.): A gyermekkor története. Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 1998. 267-286.
[9] Legouvé, Ernest: Atya és fiú a tizenkilencedik században. Fordította Feleki József, Bp., 1878.
[10] Legouvé: i. m. 26.
[11] Legouvé: i. m. 110.
[12] Felméri Lajos: Útazás a szobában. Néptanítók Lapja, Buda-pest, 1875. VIII. évf. 38-42.; 225-227.; 247-248.; 267-270.; 291-292.; 316-319.; 344-346.; 366-369.; 384-387.; 400-402.; 421-426.; 440-445.
[13] Köte Sándor így ír róla: „Felméri szakított az elavult pszichológiára alapozott, spekulatív herbarti pedagógiával, lerakta egy korszerű, gyermeklélektanra alapozott pedagógia alapjait.” A hazai neveléstudomány tudományelméleti kérdései. O.P.K.M. Budapest, 1997. 78.
[14] Felméri: i. m. 38-39.
[15] Pédául: Adrienne Lecouvreur, Nők harca, Tündérujjak.
[16] A „szobában tett utazás” egyfajta folytatásának tekinthető Felméri hasonló jellegű másik írása: „A természettan elemei a játéktéren”. Néptanítók Lapja, 1977. X. évf. 10-14.; 33-37.; 65-71.; 121-125.; 196-201.; 213-219.; 408-413.; 436-440. 478-481.; 496-499.
[17] Hannah More, Strictures on the Modern System of Female Education, in Works, New York 1835, VI. kötet, 36.
[18] Az Englishwomen’s Domestic Magazine 1867-69-es számainak levelező rovatában részletesen olvashatunk a testi fenyíték kérdéséről. A szülők fele, akik tanácsot adva vagy kérve nyilatkoztak a témáról, már a puszta gondolattól is felháborodott, és az ilyen módszereket szükségtelennek, helytelennek tartotta. A legdrámaibb leveleket azonban azok küldték, akik, mindig rendkívül elégedetten, a verés örömteli eredményeiről számoltak be. Lásd Robertson, i. m.