Gyereknek lenni nem gyerekjáték

         Az együttes ezred- és századforduló jó alkalom volt a visszatekintésre, számvetésre. A pedagógia, a nevelés és újabban a gyermekség történetével foglalkozók számára az utóbbi száz év jelenségeinek értékelése különösen időszerű. Pontosan száz esztendeje ugyanis annak, hogy Ellen Key, svéd publicista és pedagógiai szakíró mejlenetette híres könyvét A gyermek évszázada címmel. A kötet – főleg annak 1902-ben kiadott német nyelvű változata – hatalmas vihart aratott. Írója szokatlan, újszerű gondolatok egész sokaságával  lepte meg olvasóit, a mű hatása világszerte elementáris erejű volt. „A következő évszázad a gyermek évszázada lesz” – fogalmazza meg az azóta híressé vált jelmondatot.[1] Vajon bevált-e Ellen Key jóslata? Milyen volt a gyermekek helyzete az elmúl száz esztendőben? Világszerte tudományos konferenciák sorozatát rendezik az elmúlt években, amelyeken a kutatók ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresik a választ.[2]

         A tudományos tanácskozásokat egyre többször rendezik kiállításokkal egybekötve. Ilyen kulturális-tudományos eseményre került sor Halléban, a Francke Alapítvány munkatársainak szervezésében.[3] (Az egykori német pietista pedagógus által alapított és a közelmúltban felújított árvaház épülete 1992 óta ad otthont kiállításoknak, konferenciáknak, koncerteknek. A „gyermek-centrum” munkatársai folyamatosan szerveznek programokat iskolás korú gyermekeknek.) A 2000. évet a Francke Alapítvány szakemberei gyermek-évnek tekintik. Ebből az alkalomból látott napvilágot az a reprezentatív kiállítású kötet, amely a nagyszabású kiállítás katalógusa mellett huszonnégy tanulmány kapott helyet gyermekségről, pedagógiáról, iskoláztatásról és mindezek 20. századi történetéről.

         A kötet bevezetője a kiállítás anyagával ismerteti meg az olvasót. Már a cím is sokat mondó: gyereknek lenni nem gyerekjáték (Kind sein kein Kinderspiel). S e sommás vélemény akár az utóbbi száz év tömör értékeléseként is felfogható: a gyerekek helyzetének, életkörülmények általános javulásával szemben a háborúk borzalmai, a gyerekekkel szemben elkövetett rémtettek riasztó ellentpontot képeznek.

         A kiállítás hét terme a gyermekkor huszadik századi történetéből hét fontos szempontot emel ki. Az első szoba témája: gyermeklét a századforduló császári Németországában. A korabeli gyerekideált megfogalmazó szövegrészletek (mint például: „A gyermek akaratát meg kell törni...”) mellett családfotók érzékeltetik a kor mentalitását: a polgári családok mintaképe a császári család volt. Ebben a családban az apa autoriter hatalma érvényesül, hitvese és gyermekei feltétlen engedelmességgel tartoznak neki. A gyerekektől olyan erényeket követeltek meg, mint az engedelmesség, szorgalom, szerénység és a rendszeretet. A terem berendezése ügyesen érzékelteti a kisgyermek mindennapi élményét: a képek szemmagasság fölött helyezkednek el, így a látogatónak felfelé kell tekintenie. (Alulnézetből kell feltekinteni a kiállítási tárgyakra,  ismét átélheti a látogató saját gyermekkorának félelmeit a fölé magasodó bútoroktól.)  A bemutatott játékszerek is a korszakot elevenítik fel: az aknavető játékkatona az első világháborút idézi, a gőzhajó az ipari forradalmat. A játékzongora és -babakocsi a kisányok tradicionális női szerepekre való felkészülését szolgálják.

         Ugyanezt a folyamatot szemlélteti a második terem berendezése. Egy kislány és egy kisfiú szobájába pillanthatunk be, ahol a játékok a jövendő felnőtt szereppel való azonosulást segítik. A lányok játékai között a babakonyha, a játék vasaló és varrógép található, a fiúknak viszont ólomkatonát, játékvasutat, kisautót és oktató célzatú társasjátékokat ajándékoztak szüleik. A Weimari Köztársaság (1919-1932) ideje alatt a tehetős polgárcsaládok körében már alapvető követelménnyé vált a gyerekszoba berendezésének előírásszerű nevelő célzatú játékokkal való felszerelése. Ekkoriban születik a mondás: „volt gyerekszobája”, azaz jó házból való, ahol jó nevelést kapott. Az ellenkezője is igaz: akinek „nem volt gyerekszobája”, az alacsony sorból származik, s ebben az alantas társadalmi heyzetben már gyerekkorban is az élet mindennapi velejárója volt a gyermekmunka. A bedolgozóipar elterjedésével pedig sokszor éppen a játékgyártásban kellett gyerekként résztvenni, mint a teremben látható képeken szereplő thüringiai munkáscsalád, amelynek gyerekei babafejeket és -végtagokat készítettek.

         A „Nagybetűs Élet” felé tett első játékos lépések színtere az óvoda. A harmadik terem a nemzeti szocializmus (1933-1945) német óvodáiba nyújt bepillantást a látogatónak. A társadalompolitika által sugallt nőideál ebben a korban a gyermekei otthon gondozó-nevelő édesanya. A fegyverkezés szolgálatába állított ipar termelésének felfokozása azonban nem tette lehetővé ennek az eszménynek a maradéktalan megvalósulását, ezért az állam az óvodai nevelés nemzetiszocialista jellegű „átideologizálásával” kívánta a felnövekvő nemzedékek gondolkodásmódját, habitusát befolyásolni. A szellemi fejlesztéás helyett így kerülhetett előtérbe a higiéniára, a testi képességek fejlesztésére koncentráló nevelés, ami feltétlen Führer-hűséggel párosult. A játékszerek itt már a „testi elpuhulás” veszélye miatt nem kívánatosak, helyüket a harcos élet próbatételeire való játékos felkészítés vette át. Ez az a korszak, amelyben a korabeli reformpedagógiai törekvések „apálya” figyelhető meg: több Montessori óvodát bezártak Németországban. A kiállítás rendezőinek kreatív ötlete az a homokozó, amelyben az egymásra helyezett homokzsákok az uniformizáló tömegnevelést szimbolizálják. A rajtuk elhelyezett fényképeken katonásdit játszó fiúk pedig olyan generációt jelenítenek meg, amelynek tagjai számára a háborús játék izgalma hamarosan fájdalmas realitássá vált.

         A negyedik terem az iskoláé. A német iskolarenszer fejlődését illusztráló ábrák mellett a hétköznapi életbe is betekinthetünk a rekonstruált korabeli iskolaterem segítségével. A tanárközpontú, úgynevezett „frontális” oktatás elvei szerint egymás mögött elhelyezett iskolapadok a mát idézi fel a látogatóban: ezen a téren nem sok minden változott az átlagos iskolákban. A teremben ugyanakkor a különleges, egyedi kísérletek is megjelennek. A gyerek egyéniségét középpontba helyező Ellen Key-i reformeszmék alapján megszülető pedagógiai irányzatok iskolamodelljei közül itt Paul Geheeb Odenwald-iskolája, Berthold Otto berlini magániskolája valamint a drezdai Állami Kísérleti Iskola rekvizítumai kaptak helyet. Éles ellentétként itt láthatóak az ellenpólus, a nemzetiszocialista iskolák és nevelőintézetek, valamint a két nagy náci ifjúsági szervezet (Hitlerjugend, Bund Deutscher Mädel) hétköznapjait bemutató dokumentumok is.

         A huszadik század egyik legsötétebb fejezete a második világháború időszaka volt. A német hadsereg 1946. május 8-i fegyverletétele még nem jelentette a történet végét – a civil emberek, a gyerekek számára sem. Az ötödik termet a több százezer „elvesztett”, kallódó gyermeknek szentelték a kiállítás szervezői. Ezeknek a gyerekeknek több mint a fele messze nem érte el a tízéves kort. A fenyegetettség élménye határozta meg életüket. Sokan a saját nevüket sem tudták, nem beszélve szüleik nevéről, lakhelyükről. Többségüket gyűjtőtáborokban, túlzsúfolt gyermekotthonoban  helyezték el, vagy nevelőszülőkhöz adták őket.  A Német Vörös Kereszt fényképes szórólapok tömegével próbálta ezeknek a gyerekeknek a kilétét megfejteni, és visszajuttani őket saját szüleikhez. Nem is eredménytelenül: 1950-ig 60785 gyermeket azonosítottak, a következő harminc évben pedig mintegy 300 ezret. (Döbbenetes élmény olvasni ezeket a kereső-röplapokat. Az egyik kislány fényképe alatt ez áll: „Keresztneve: ismeretelen, vezetékneve: ismeretlen. Körülbelül 1943-ban született. Szeme színe: nincs adat, haja színe: nincs megadva. A névtelen kislány, akit Erikának szólítanak, feltehetőleg Kelet-Poroszországból származik. Apját keresi. Szászországba jött egy transzporttal, és azt állítja, hogy anyja és nővére, Ute meghalt Königsbergben.” 254. o.)

         A hatodik teremben a hatvanas évektől a kilencvenes évekig terjedő időszak játékszereit helyezték el a rendezők. Építőjétékok, vonatok, rakéták és robotok – ezek fémjelzik a technikai fejlődést a játékiparban. A népszererű sorozatok műanyag figurái mellett jól megférnek a hetvenes évek „természetes anyag-eufóriáját” megtestesítő fa játékszerek. A nyolcvanas évektől kezdve a médiaipar számára a gyerekek is a reklámhadjáratok céltáblájává váltak. A TV- és videofilmek, komputerjátékok révén a gyerekek előtt feltáruló virtuális világ élménye egyer több nehézséget okoz a valós világhoz való viszonyulás kialakításában.

         Végül a hetedik teremben kaptak helyet az egész évszázadon átívelő gyermek-önéletrajzok. A látogató egy hatalmas karosszékre felkapaszkodva, fejhallgatón keresztül hallgathat bele a hét életrajz egyikébe-másikába. Ezek közül az egyik az író-filozófus Waltzer Benjamin (1892-1940) életét mutatja be, aki szívesen foglalkozott gyermeknevelési kérdésekkel, és maga is gyűjtött gyerekkönyveket, játékszereket.

         A hét termen keresztül vezető séta során a látogató megismerheti a huszadik századi gyerekkort, ugyanakkor felfedezheti magában  a lelke mélyén meghúzódó gyermeki ént is. Így talán igaz lehet egy tízéves kislány kijelentése: „ti felnőttek  is csak nagyra nőtt gyerekek vagytok”. 

[1] Híressé vált szavait egy Harald Grote álnéven publikáló írónőtől kölcsönözte, akinek az „Oroszlánkölykök” című színdarabjának egyik szereplője fogalmazza meg a jóslatot: „A következő évszázad a gyermek évszázada lesz, ahogyan ez az évszázad a nő évszázada volt. Ha pedig a gyermek kivívta jogait, tökéletes lesz az erkölcs is. Mert minden ember tudja, hogy más kötelékek fűzik ahhoz az élethez, amelyet ő maga ad, mint amilyen kötelékeket a társadalom és törvények kényszerítenek rá.”

[2] Ilyen felolvasóülésre nálunk is sor került 1998 áprilisában a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottsága szervezésében. A konferencián elhangzott előadások olvashatók „A gyermek évszázada” című gyűjteményes kötetben. (Osiris Kiadó, 2000.)

[3] August Hermann Francke a 17. század végi pietista pedagógia kiemelkedő egyénisége volt, aki árvaházat és iskolákat létesített szegény gyerekek részére. A több intézményt magába foglaló komplexum Franckeanum néven egy ideig az alapító halála után is működött.