KÉT TANÍTÓI KÉZIKÖNYV A MÚLT SZÁZAD ELSŐ FELÉBŐL

PUKÁNSZKY BÉLA

Pedagógiatörténeti örökségünknek értékes darabjai azok a didaktikai-módszertani szakkönyvek, amelyek tanítók számára készültek a múlt század első felében. Megjelenésüknek a kor is kedvezett: a két Ratio Educationis ráirányította a figyelmet a tanítóképzés ügyére. Egyre-másra jelentek meg az olyan szakmunkák, amelyek a népoktatás pedagógiájával foglalkoznak.

Ezek közé tartozik két Nagyváradon kiadott könyv: az első 1818-ban, a második pedig 1832-ben látott napvilágot. Az első mű szerzőjét (pontosabban fordítóját, mivel egy német közkeletű szakkönyv átdolgozott változatáról van szó) nem ismerjük. Címe - a kor gyakorlatának megfelelően - kissé terjengős: "A' Nemzeti Oskoláknál Tanítói-hivatalra menendőknek tudni szükséges tanítás módgyának meg-tanulására szolgáló Vezeték-Szál".[1] A másik LESNYÁNSZKY ANDRÁS munkája. "Didaktika és methodika, avvagy a tanításnak közönséges tudománnya, és a tanítás módgyának tudománya".[2]

E két könyv célja nem lehetett más, mint hogy megfelelő didaktikai-metodikai ismeretekkel vértezze fel a népiskolai tanítóskodásra készülő jelölteket. Mielőtt fellapoznánk őket, nézzük meg, hogyan, milyen intézményes keretek között folyt abban a korban a tanítók képzése.

A tanítóképzés helyzete a XVIII-XIX. század fordulóján

A kép ebben a tekintetben korántsem volt egységes. A felekezeti megosztottság itt is éreztette hatását. A protestánsok kollégiumtípusú iskoláinak végső célja a lelkészképzés volt, pedagógiai ismereteket csak az 1790-es évektől kezdve oktattak kollégiumaikban.

Gyökeresen más volt a helyzet a katolikusoknál. 1771-ben kifejezetten népiskolai tanítók képzésére állították fel Bécsben az első norma-iskolát, melyet egy év múlva követett a pozsonyi, 1777-ben pedig a budai és a nagyváradi intézet. Ugyanebben az évben látott napvilágot a magyar közoktatás egységesítésének, központi akarat alá rendelésének első nagy kísérlete: az első Ratio Educationis. A szabálykönyv kiadatásával Mária Teréziának az volt a célja, hogy osztatlan, felekezetek feletti közoktatási rendszert hozzon létre Magyarország területén. Elképzelése nem válhatott maradéktalanul valóra: a protestánsok - arra hivatkozva, hogy minden, oktatással kapcsolatos kérdésben a döntés joga a felekezeteké - visszautasították a központosító törekvés legtöbb megnyilvánulását. Kezdetben nem vették át a katolikusok által népszerűsített ún. norma-módszert sem, ami pedig tartalmazott újszerű, értékes elemeket. Mi volt ennek a módszernek a lényege?

Megalkotója, IGNAZ FELBIGER, sziléziai születésű apát öt követendő elvet fogalmazott meg a népiskolai tanítók számára. (Tőle ered az elnevezés is: "Normal-Methode", azaz olyan módszer, amit a tanításban mintaként követni kell.)

Az együttes oktatás elvének megfogalmazásával a tanulók gondolkodtatását, aktivizálását akarta előmozdítani Felbiger. A tanító kérdései az egész osztályhoz szólnak, mindenkinek felelni kell rájuk: kinek hangosan (akit a tanító felszólít), a többieknek magukban. Táblánál dolgozó társukkal együtt valamennyien oldják meg a feladatokat. A tanító állandó kérdéseivel köteles folyamatosan ellenőrizni a tanulók állandó részvételét a tanulás menetében.

A katekizálás módszere ez utóbbiakra, a tanítói kérdésekre vonatkozik. Ne pusztán mechanikus felidézést követeljen a tanító, hanem gondolkodtató kérdések segítségével győződjön meg, hogy megértették-e az anyagot a gyerekek. Így kell feldolgozni az egyes olvasmányok anyagát is. (Ehhez természetesen olyan olvasókönyvekre volt szükség, amelyek a gyermekek számára érdekes, tanulságos olvasmányokat tartalmaznak.)

Az olvasás tanításánál is szakítani kívánt a régi gyakorlattal: időmegtakarítás céljából felhagyva az egyénenként foglalkozással, bevezette az együttes olvasást. Azaz: egyszerre több tanuló gyakorolja a hangos olvasást, ügyelve az érthető, helyes kiejtésre.

Az emlékezet fejlesztésére bizonyos passzusokat meg kell tanulni a tankönyvből. Ezt vélte megkönnyíteni a kezdőbetűzés módszerével, tehát a szavak kezdőbetűinek memorizálása - úgymond - segíti a gyorsabb emlékezetbe vésést, és a teljes szöveg felidézését.

Végül az egyes témák feldolgozása előtt a tanító szemléletes táblázatok, tabellák bemutatásával érzékeltesse az összefüggéseket.

A fentebb már említett norma-iskolák egyik legfontosabb feladata tehát az volt, hogy minél szélesebb körben elterjesszék ezeket a tanítói eljárásmódokat. Ezek az intézetek tulajdonképpen kiemelt, háromosztályos városi népiskolák voltak, amelyekre egy tanítóképző tanfolyam épült. A képzés mindössze négy vagy öt hónapig tartott. A jelöltek előképzettsége meglehetősen széles skálán mozogott, egy idő után megkövetelték egy elvégzett gimnáziumi osztály igazolását. Tanfolyamokat szerveztek már működő tanítók számára is.

Melyek voltak a tagozat tantárgyai? A módszertanon túl a preparandisták átismételték, illetve megtanulták a városi népiskola harmadik osztályának tárgyait, továbbá elsajátították a tanítók számára olyannyira szükséges szépírás és az orgonajáték mesterségét. A népiskolai tagozat óráit rendszeresen látogatták, figyelték a norma-módszer gyakorlati alkalmazását, esetenként maguk is kipróbálták tudásukat.[3]

A nagyváradi "Vezeték-szál"

A nagyváradi norma-iskola hallgatói számára tehát a tanításban használható praktikus ismereteket tartalmazó módszertankönyv is megjelent. IGNAZ FELBIGER didaktikai-metodikai elveinek elterjedtségét bizonyítja, hogy ez a könyvecske tulajdonképpen az ő egyik művének a magyar viszonyokhoz alkalmazott, átdolgozott változata.[4]

A kézikönyv bevezető sorai így indokolják a Felbiger-féle módszer alkalmazását: "A' rövid idő mellyben kiváltképen a' falusi iffjúság a' Nemzeti Oskolákat látogatja, szükségesnek tészi, olly fortélyjokkal élni, a'mellyek által a' szükségesre gyorsan és jól taníttassék és minden tekervényesség elmellőztessen." (4.) Az idő rövidségére való hivatkozás a falusi szegényparasztság életformájára utal. Gyermekeik csak addig járhattak iskolába, amíg a család munkaerejüket nélkülözni tudta. Noha tanítás egész évben folyt, a gyerekek zöme csak novembertől márciusig tanulhatott. Az év többi részében a földeken kellett segíteniük. Ezen a bevett gyakorlaton igyekezett módosítani az 1806-os Ratio Educationis: "Az lenne kívánatos, hogy a falusi és a mezővárosi gyermekeket az egész esztendőn át tartó iskolábajárásra köteleznék. Ez azonban közülük nyilvánvalóan csak kevesektől várható. A szülők legtöbbje ugyanis még az öt-hat éves kort alig elért gyermekeit már házi-családi munkára fogja. Ennek ellenére meg kell tűrni ezt a szokást, melyet régi hagyomány tett erőssé. Nagyon fontos ugyanis, hogy a parasztfiatalok - ahogyan mondani szokták - már "első körmöcskéjük megjelenésétől kezdve" mintegy megedződjenek és a felnőtt korukban végzendő nagyon nehéz munkához idejekorán hozzászokjanak."[5] Igencsak felszínes, a tényleges társadalmi okokat elleplező indoklás ez.

Egy másik korabeli központosító törekvés tükröződését is megtalálhatjuk a "vezeték szál" bevezetőjében: a központi hatalom törekvését a felekezeti megosztottság fölszámolására: "... hasznos hogy ugyan azon egy Országnak lakosi ugyan-is egyféle törvény-regula szerént neveltetessenek, és egyféle móddal oktattassanak." (4.) Éppen ezért az 1806-os Ratio Educationis szellemében a katolikusok népnyelvű iskoláit úgy kívánták megszervezni, hogy azokban a másvallású gyermekek is - egyedül saját felekezetük katekizmusát kivéve - minden más világi és közös tanulmányi anyagot egyöntetűen tanulhassanak.[6] A példát a protestánsok nem követték és saját autonómia törvényükre (1790-91. évi XXVI. tc.) hivatkozva minden katolikus részről származó kezdeményezést elutasítottak.

A nagyváradi norma-iskola (korabeli nevén: nemzeti főiskola) azonban katolikus intézmény volt, így tankönyve is a felbigeri norma módszerre épül. Ez adja az első fejezet tartalmát:

"I. fejezet. Első főtzikkely: Az Együtt Oktatásról

Második főtzikkely: Az Együtt Olvasásról

Harmadik főtzikkely: A' Betűk' Módjáról

Negyedik főtzikkely: A' Tabellákról

Ötödik főtzikkely: A' ki-kérdezésről (katekizátzióról)"

(Az értelmezés csak a harmadik főcikkely esetében nem teljesen világos. A "betűk módja" elnevezés a kezdőbetűzés mnemotechnikai módszerét jelentette.)

A következő fejezet a falusi kisiskolások tananyagának feldolgozásához nyújt vezérfonalat:

"II. fejezet. Arról, a'mit a' Nemzeti Falusi Oskolákban kell tanítani.

Első főtzikkely: Arról, a'mire a' Tanító a' Religio oktatásánál köteles

Második főtzikkely: A' Betűknek esméretekről

Harmadik főtzikkely: A' Betű-foglalásról

Negyedik főtzikkely: Az Egyenkénti Olvasásról

Ötödik főtzikkely: Az Írásról

Hatodik főtzikkely: A helyesírásról. Toldalék: A' Diktando írásról

Hetedik főtzikkely: A' Számvetésről" (L. 25-60.)

Ebben a tananyag körülhatárolásban a II. Ratio Educationis (1806) követelményrendszere tükröződik. A falvak és kisebb mezővárosok tananyagáról szólva a szabálykönyv elsőként a hittan oktatásának fontosságát hangsúlyozza. Külön paragrafust szánva ennek a témának, így ír: "Megkülönböztetett helyet érdemel itt is, mint mindegyik iskolatípusban, a hittan... A katolikusok iskoláiban mindenütt el kell érni és úgy kell intézni, hogy vasárnapon és a szentek ünnepein a gyermekek szülei is jelen legyenek... hogy a hittan fejezeteit otthon gyermekeikkel átismételhessék..."[7]

A nagyváradi könyvecske harmadik fejezete a tanító személyiségével foglalkozik:

"A' Tanítónak hivatalbéli kötelességeiről:

1. A' Tanítói Hivatalnak fontosságáról

2. A' Tanítónak jó tulajdonságairól, vagy Erköltseiről

3. A' Tanítónak eszességéről

4. A' Falusi Tanítóknak útasítása

5. Az Oskolai Fenyétékről"

A tanító kötelességeit következőképpen foglalja össze:

a) Minél kevesebbet tesznek a szülők a gyermekek oktatásában, annál többet kell a tanítónak tennie ezért.

b) A lelkipásztornak segítségére kell lennie a hittan oktatásában.

c) El kell érnie azt, hogy tanítványai az emberi társadalom hasznos tagjai legyenek.

A korábbi idők elveihez képest új gondolat ez az utolsó. A felvilágosult abszolutizmus államfilozófiájának megfelelően az oktatás célja az, hogy az iskolában szerzett ismereteket a növendék a mindennapi életben is fel tudja használni. Csak így tud hozzájárulni az egyes ember a nagy egész, az állam boldogulásához.

A fejezet második főcikkelye a tanítótól elvárt jó tulajdonságokat elemzi. Ezek: "jámborság, szeretet, vidámság, békességtűrés, megelégedés, szorgalmatosság". Igaz keresztény legyen, azaz a vallás tanait ne csak hirdesse, hanem maga is tartsa szem előtt őket cselekedeteiben, egész életvitelében. Növendékeit úgy szeresse, mint a saját gyermekeit. Talán Comenius[8] hatására került kézikönyvünk alapelvei közé ez a mélységesen humanista gondolat:

"Szeretete ne légyen időtlen, vagy gyermekes, hanem meg-állapodott; ne-is épüljön a' tanítványok' Szüléi' vagyonira, hanem a tanítványoknak szép erkölcsösségekre, és szorgalmakra." (64.)

A tanító ne legyen komor, dicsérje meg az arra érdemes tanítványokat, barátságosan ösztönözze a lemaradottakat, ne tegyen különbséget növendékei között a szülők anyagi helyzete alapján.

Alapvetően fontos tulajdonság a türelmesség. Még abban az esetben is, ha a szülők "magzatiknak gyarlóságát a' Tanítónak tulajdonítják". (64.) Az igyekezet, a jószándék a fontos, ha a gyermekek "önnön magok vétkektől" semmit sem tanulnak, az nem a nevelő hibája. Elégedjen meg csekély jövedelmével, maradéktalanul lássa el hivatalbeli kötelességeit. Ha feladatait már elvégezte, "tisztességes munkálkodás által bátran szaporíthatja jövedelmét". (65.) (Erre valószínűleg szükség is volt, hiszen a tanítók bére ebben az időszakban rendkívül alacsony.)

"... kémélje-meg pedig leg-inkább a' tehetetlen, vagy számos gyermekekkel terheltetett Szüléket." Végül, nem elhanyagolható tulajdonság a szorgalmasság, mivel "a tanítónak szorgalmatossága szorgalmatos tanítványokat szül". (65.)

A harmadik főcikkely tárgya a "Tanító eszessége". Ennek összetevői:

a) a tanítványok tiszteletének megszerzése, tekintély

b) a tanítványok engedelmessége

c) a növendékek szeretete a tanító iránt

d) ha a szeretet nem elég, félelmet tudjon kelteni

e) különböző tulajdonságokkal rendelkező tanítványokkal különbözőképpen tudjon bánni.

Ha a tanítványok meggyőződtek arról, hogy tanítójuk alkalmas tisztsége betöltésére, és ezt viselkedésükkel kifejezésre is juttatják, akkor beszélhetünk tekintélyről. "Az engedelmesség a' parantsolatoknak és rendelkezéseknek szoros és önkénti bé-telyesítésében áll." (67.) Ennek egyik előfeltétele a megalapozott utasítások adása, amelyek nem az indulat szülöttei, s amelyenek értelméről általában a növendékek is meggyőződhetnek. Ha a tanítónak sikerült növendékei szeretetét elnyernie, gondolkodás nélkül teljesítik kéréseit. Hogy ezt elérhesse "egy nyájas Atyának" a viselkedését kell "magára vennie". Legyen állhatatosan békességtűrő, viszont soha ne legyen bosszús, mégkevésbé hirtelen haragú. Becsülje dicsérje szorgalmas és jámbor tanítványait, éljen gyakran a jutalmazás eszközével, de ne vigye túlzásba, nehogy ellenkező hatást érjen el vele.

Büntetést akkor kell alkalmaznia, ha a szeretetteljes bánásmód nem látszik elegendőnek a gyerekek tanulásra ösztönzéséhez. Ezt mindig mérsékelje a szeretet, hiszen "illetlen volna mindazonáltal okos alkotmányokat valamint a' barmot egyedül tsak büntetéssel nevelni. Olly embereket a'kik nem nyakasok és meg-átalkodottak, a' jónak előmutatásával; szeretettel és nyájassággal jóra lehet nevelni". (86.) Íme, milyen szép ékes magyar nyelven fogalmazták meg elődeink azt a pedagógiai elvet, amit manapság a "nevelői példaadás" hatékonyságaként szoktunk emlegetni.

A kézikönyv szerzőjének arra is volt gondja, hogy a különböző életkorú gyermekeknél alkalmazandó oktatási módszerekkel is foglalkozzon. Elsőként a legfiatalabb korosztályról, az 5-8 esztendős növendékekről ír:

"Az eszes Tanító az illy korú gyermekeket könnyű fáradtsággal távoztathatja a' rossztól, és szoktathatja a' jóra." (69.) Az eredendő bűnről szóló évszázados augustinusi felfogás nyomai érezhetők itt.

Az ilyen idős gyermekek számára szükséges ismeretek: betűfoglalás, olvasás, imádságok és kisebb katekizmus. A 9, 10 és 11 éves tanítványoknak fontos a számvetés módjainak megtanulása, katekizmus, evangéliumok, episztolák tartalmának előadása saját szavaikkal. A kisebb történeteket a tanító a legegyszerűbb módon és röviden fejtse ki tanítványainak, hogy figyelmüket, ítélőképességüket és emlékezetüket gyakorolja. Egy-egy ilyen elbeszélés befejezésével szólítsa fel a tanulókat, hogy ismételjék el ezt saját szavaikkal, vagy legalább azokból valami megfigyelt részletet idézzenek fel. (69.)

A 11 esztendős és annál idősebb tanulók feladata: "a' religióban való esmérvek" bővítése, alaposabbá tétele. A falusi iskolákban ezeknek a gyerekeknek elegendő az olvasás az írás, a számadások elkészítésének tanítása, "a' jámborságnak és mezeigazdaságnak törvényregulái" elsajátítása.

Lényeges szempont, hogy a tanító ne tegyen különbséget "szegény és gazdag Szüléknek magzati között". Az utóbbiakat ne részesítse előnyben az előbbiek rovására. Mindkét nemű ifjúságot egyazon ismeretekre kell oktatni, hiszen a falusi iskolában csak olyasmit tanítanak, ami "mind a' két neműeknek egyformán szükséges".

Ebben az időben úgy látszik "divat" volt a növendékek képességeik szerinti csoportosítása. Kézikönyvünkben a következő osztályozást találjuk:

"A' tanúlásban való ügyességekre való nézve:

a) Vagynak olly jó eszűek, a'melyek mindent könnyen meg-fognak, emlékezetekben meg-tartanak, és azzal élni-is tudnak." (Velük kapcsolatban megjegyzi a szerző, hogy szüntelen gyakorlás útján kell képességeiket fejleszteni, a tanító lehetőleg minél többet követeljen tőlük.)

b) "Vagynak ollyanok, a'kiknek jó emlékezetek, de kevés meg-ítélések vagyon." (Ezeket gondolkodásra kell megtanítani szemléletes példák, ábrák segítségével. Mondják el saját szavaikkal gyakran azt, amit megtanultak.)

c) "Vagynak gyenge emlékezetű tanítványok." (A bánásmód itt: a tanító ezeket "könyvnélküli tanulással, amennyire csak lehetséges, kímélje meg". Ajánlott módszer: a gyakori ismétlés.)

d) "Vagynak tompa-elméjűek, a'kik keveset foghatnak és tarthatnak meg." (Őket csak a legszükségesebbekre tanítsa meg a tanító. A verés viszont náluk sem vezet célra, mivel ez a gyerekek tanulási kedvét végképp elveheti.)

A legutóbbi típushoz tartozó növendékek nevelhetőségével kapcsolatban - úgy tűnik - borulátó felfogás uralkodott falusi iskoláinkban a múlt század elején. Azokat a gyerekeket, akiknek képességei az átlagosnál gyengébbnek bizonyultak, nem igyekeztek jobb eredmények elérésére ösztönözni, valószínűleg azért, mert hiányoztak a "felzárkóztatáshoz" szükséges módszerek.

Meglehetősen merev, mechanikus a gyermekek "elmefajok" szerinti osztályozása is:

"Elmefajokra nézve vagynak:

a) "Eleven, és vidor tanítványok." (Az ő esetükben a szigorúbb kikérdezés, a példázatok, az erőszak nélküli kényszer receptjét ajánlja a korabeli metódus.)

b) "Félénk, és tompa tanítványok." (Barátságos rábeszélés, szeretetteljes bánásmód, gyakori dicséret orvosolja hibáikat.)

c) "Lomha, alszékony tanítványok." (Nekik szorgalmas társaikat kell példaképül állítani - ajánlja a kézikönyv szerzője -, de használható eszköz lehet a megszégyenítés is. (!)

d) "Makats, haragos és külömb-külömbféle roszszaságra hajlandók." (Itt a következő útmutatást találjuk: meg kell várnia a tanítónak, amíg "indulatosságaik lecsendesedtek", s csak ezután szabad tettük következményeiért büntetésben részesíteni őket. Testi fenyíték alkalmazása - ha javulás másképp nem tapasztalható - megengedett.) (72-73.)

"Erkölcsökre nézve vagynak:

a) Jó erköltsűek

b) Meglehetős erköltsűek

c) Rosz erköltsűek." (74.)

Míg az első esetben az álhatatosságra nevelés a fő feladat, addig a másodikban meg kell ismertetni a gyermeket a jó és a rossz fogalmával. "Rosszra való hajlandóság" esetén a következményeket kell bemutatni, s ha a fenyegetés, intés, de már a testi büntetés sem használ, meg kell válni tőlük, nehogy társaikat rossz útra térítsék.

Mennyire mechanikus, merev ez a csoportosítás, a gyermekek egy kiragadott jellemvonás alapján történő "beskatulyázása"! Ez a módszer még hosszú időn át éreztette hatását, csökevényei még manapság is élnek nevelői köztudatunkban.

A nagyváradi tanítói kézikönyv harmadik fejezetének ötödik, s egyben utolsó főcikkelye az iskolai fenyíték kérdéseit tárgyalja.

"Az Oskolai fenyéték azon szolgálatos eszközöknek alkalmaztatása, mellyek által, az oskolai törvényeknek tellyesítése eszközöltetik." - olvashatjuk itt. A fenyíték fogalmához tartoznak:

a) A' Nógatások,

b) Az Intések,

c) A' Fenyegetések,

d) Az Ígéretek,

e) A' Büntetések. (82-83.)

Ez utóbbival kapcsolatban a következő hasznos útmutatást olvashatjuk: "A büntetéseknek tzélja légyen a' tanítványok jobbulása; büntessen a' Tanító igazságosan, és soha ne büntessen haragjában." (83.) Figyelemre méltó azoknak az eseteknek a felsorolása, amelyekben a büntetést mellőzni kell. Ezek a következők: "Elme-tompaság, tsekély ügyesség, temperamentomi hibák, a' testnek betegségeitől származó hibák", valamint azok a vétségek, amelyeket a gyermek önhibáján kívül követett el. Büntetendőnek tartja viszont a szándékosan elkövetett hibákat, ezek között is elsősorban az iskolai törvények áthágását, az iskolatársak rosszra való csábítását, az engedetlenséget, a vallásos előírások megszegését és a "rosszban való megátalkodás"-t.

A testi fenyítést illetően a szerző tiltja a testi sérüléseket okozó eszközök és a "becsület sértő megszégyenítések" alkalmazását. Így például feltétlen kerülendők: a "bika-tsök, páltzák, korbátsok, ferulák, artzul-csapások, öklözések, haj-tépázás, térdeplés, fülek tsípdezése". Ijesztő felsorolás! Az a tény, hogy ez a probléma egyáltalán felvetődött, szomorú képet fest a korabeli népiskolákban használatos fegyelmezési eljárásokról. Érdekes, hogy noha az erdélyi iskolaügy újjászervezését célzó, 1781-ben kiadott Norma Regia szabályzat száműzte a kisiskolákból a pálcát és a virgácsot; ezen túlmenően a gúnynevek osztogatását is károsnak minősítette, a nagyváradi kézikönyv fordítója-átdolgozója még megengedhetőnek tartja a gyermekek megvesszőzését és az olyan megszégyenítéseket, amelyek a "bűnhöz jól illenek". (84-85.) A megengedett eszközöknél találjuk a vesszőt a "vékony pálcikát" és az "attól való megfosztást, ami a tanítványoknak kedves". (uo.)

A bevezetőben jelzett másik bemutatásra szánt mű tizennégy évvel később látott napvilágot ugyanebben a városban. Vizsgáljuk meg, tapasztalható-e valamilyen fejlődés a népiskolai oktatást-nevelést irányító didaktikai-metodikai alapelvekben, felfogásokban!

Lesnyánszky András didaktika és metodika könyve

Szerzője római katolikus lelkész, a nagyváradi normaiskola tanára.[9] Feltehetően papi szemináriumban is oktathatott, mert - ahogy az könyve bevezetőjéből kitűnik - művét nemcsak a népiskolai tanítói pályára lépő fiataloknak szánta, hanem az iskolaigazgatói tisztet betöltő lelkipásztoroknak is: "Az igaz, valódi Oskolaigazgatónak - legalább az én csekély ítéletem szerint - nem csak az áll kötelességében, hogy az esztendőnkint, vagy félesztendőnkint tartani szokott próbatételekenn jelennyen meg, vagy csak arra vigyázzon, hogy a' Tanító annak üdejében taníttson, hanem az is, hogy vigyázzon, mit, és hogyan tanít a' Tanító és hogyan bánik a' tanítványokkal, 's jobbítsa meg az e' pontban elkövetett hibákat, igazítsa útba a' tévelygő Tanítót."[10]

Az előszóból megtudjuk még, hogy a szerző, noha megbízatása csak egy korabeli német nyelvű didaktikai munka, JOSEPH WEINKOPF könyve fordítására szólt, ennél többet cselekedett. Ezt a művet vezérfonalként használva egy új, a magyar viszonyokat figyelembe vevő tankönyvet írt. Szerénysége azonban tiltja, hogy ezt nyíltan be is vallja: "... nem bocsáthatnám e' jelenvaló munkát a' világ 'elejébe úgy, mint csak a' N. T. WEINKOPF Úr munkácskájának fordítását; de mégis távul vagyok attól, hogy magamat e' munka szerzőjének állítsam. Nekem csak annyi részem vagyon ebben, hogy a' hasznos ösmereteket, a'hol lehetett, öszvegyűjtögettem, megmagyarítottam, és leírtam." (VIII.)

A hétszáznegyvenhat oldalas munka terjedelemben jóval meghaladja elődjét, a fentebb bemutatott "Vezeték-szál"-at. A népiskolai didaktika és metodika tudományát a következő csoportosításban tárja az olvasó elé:

Az első könyv tárgya a "Tanítás közönséges Tudományának foglalattya", amit mai kifejezéssel élve általános didaktikának nevezhetnénk. Ennek bevezetéséből megtudjuk, hogy a "tanítás közönséges ínség", tehát "az embernek meghatározott plánum szerint való nevelése, és csinosítása ifjú korában nem csak minden rideg (egyes) emberre nézve, hanem a' polgári társaságra nézve is - mellyhez kiki tartozik - felette fontos." (5.) Jellegzetesen polgári felfogás: az oktatásnak mindenkire ki kell terjednie.

A fentiekből következik, hogy "a' nyilvánságos oktatóintézetek szükségesek", "mellyekről a' polgári társaságnak és a' Felsőségnek kell szorgoskodni". (9.) Az oktatás felelősségteljes munkáját nem bízhatjuk akárkire: "A' polgári társaságnak kell alkalmatos Tanítókról szorgoskodni, nehogy az ifjúság - a' polgári társaságnak reménnye - valamelly tudatlan, vagy éppen durva, és erkölcstelen embereknek kezekbe essen." (uo.)

Az iskolai oktatás tehát nemcsak a kiválasztottak privilégiuma, "a' nép minden karainak szükséges az illendő csinosodás". A szerző kissé naiv, a felvilágosodás jegyeit magán viselő gondolatmenetben fejti ki nézetét a polgári fejlődésről: "... hála az egek Urának, hogy elmúltak azon üdők, midőn még a' csinosodottabb országokban is csak egy része a' népnek tekintetett értelmes, és szabad valóknak, a' többi pedig félbarmoknak, és rabszolgáknak, vagy csak amazoknak hasznokra rendeltetettnek tartatott, következésképpen ezeknek csinosodása is csak annyira ítéltetett szükségesnek, a'mennyire ezt amazoknak czéllyaik kívánták." (11.)

A hirdetett polgári egyenlőség hatóköre azonban csak az iskoláztatáshoz való jog deklarálására terjed ki, ennek foka, mértéke viszont már osztályonként más és más: "... tagadhatatlan az is, hogy lehetetlen a' polgári társaságnak minden tagjait egyaránt csinosítani. Nem csak a' lelkitehetségeknek különböző mivolta, hanem e' rideg polgároknak külömbféle viszonnyaik, környülménnyeik, s' foglalatosságaik is lehetetlenné teszik azt, hogy a' polgároknak minden karai egyaránt csinosíttassanak. Így a' szántóvető ember, közönségesen szóllván, nem vehet részt ollyan tágas csinosodásban, mint a' mesterember, és ez ismét nem részesülhet ollyan magas csinosodásban, mint azok, a'kik mindekor munkálkodnak, sőt meghívásoknak foglalatosságai miatt gyakorta kénytelenek is munkálkodni csinosodásokonn." (16-17.)

Miért van szüksége a tanítónak didaktikai ismeretekre? A válasz kézenfekvő: A tanítás eredményességének egyik alapvető feltétele, hogy alaposan ismerjük a tanítandó tárgyat. Ez azonban önmagában még nem elegendő, mivel "... bár millyen tökélletes légyen is a' tanítás-tárgynak tudása, mégis ez nem elegendő arra, hogy az ösméretek másokkal, kiváltképpen pedig a' kezdőkkel, és gyakorlatlanokkal, a' legjobb módon közöltessenek." (18.) Ehhez szükséges a "Tanításnak közönséges Tudománya ..., melly a' tanításnak és emberi léleknek természetéből levont közönséges alapjait, és törvényeit magában foglallya." (19.) A lélektani ismeretek pedagógiai hasznosítását szerzőnk már a maga korában is fontosnak tartotta. Széles látókörét, tájékozottságát bizonyítja, hogy forrásmunkái között a honfitárs SZILASY JÁNOS, BEKE KRISTÓF és KIS PÁL munkáin túl többek között ROUSSEAU, LOCKE, NIEMEYER, MILDE és a filantropista TRAPP könyveire is hivatkozik.

Az általános didaktika tárgyalásakor LESNYÁNSZKY ANDRÁS a következő menetet követi:

Könyve első részében a "Tanítástárgyak választásának, és öszvesorozásának alapjairól" szól. Milyen alapelveket követnek a tanítástárgyak kiválasztásakor? Két fontos szempontot: a tanítás célját és a tanítványok "tehetségeit" (képességeit). (28.) A tanítás célja végső soron nem lehet más, mint a nevelésé - írja szerzőnk. Ez utóbbi pedig arra irányul, hogy minden növendék alkalmassá váljon kettős elrendeltetése betöltésére. Embernek és polgárnak kell lennie. Ahhoz, hogy ember lehessen, el kell sajátítania a "közönséges, általlyában szükséges" tanítástárgyakat. Mint valamely ország polgárának már "... különös kötelességei vannak, mellyeknek teljesítésére erejét szentelni szent tartozása. Ez ismét különös ösméreteket, következésképen különös tanítástárgyokat tesz szükségessé. Ezek alkusan (hypothetice) szükséges tanítástárgyoknak mondatnak."[11] Vannak még ezen túl olyan tanítástárgyak, melyek ".... némelly helyheztetésekben ... haszonvehetőbbekké, és több foglalatosságokra alkalmatosabbakká tesznek bennünket: mások az életnek kellemeit, örömeit gyarapítják... vagy kedvesebbekké tesznek bennünket másoknak társaságokban. Ezek hasznos és gyönyörködtető tanítástárgyoknak neveztetnek." (29.)

Az általában szükséges tantárgyak csoportjába tartozik:

1. Az ember környezetének ismerete

2. "Az önösméret, valamint a' testnek, úgy a' léleknek részéről is"

3. A társalkodáshoz szükséges nyelv ismerete

4. Az olvasás, írás és számolás

5. "A' keresztény Hit- és Erkölcstudomány"

6. "Az ország ... írott törvénnyeinek ösmérete".

A feltételesen szükséges tantárgyak felsorolásakor Lesnyánszky az 1806-os Ratio nyomán halad: "... a' Rajzolás, az Ének, a' Musika, a' Mennyiségtudomány általlyában, 's ennek némelly nemei különösen ... továbbá a' Földleírás 'Tudománnya, a' Mesterségnek, és Gazdaságnak Tudománnyával, a' Nemzeti Nyelvtudomány, és az Írásmódnak némelly nemei." (36.)

A "hasznos és gyönyörködtető" tantárgyak kiválasztásakor mindenekelőtt a tanítványok tehetségeit kell szem előtt tartani, valamint azt, hogy eljövendő életpályájukon mely tudományoknak vehetik hasznát. Ilyenek: az idegen nyelvek, zene, tánc stb.

Nem elegendő a tantárgyak kiszemelése, szükség van a "tanítás üdejének, 's rendgyének" meghatározására is. Szerzőnk éppen ezért behatóan foglalkozik a "tanítás plánumá"-val is. Ebben a fejezetben foglalkozik a megismerés és a gondolkodás fejlődésének törvényeivel. Rá is nagy hatással volt a kor elterjedt irányzatának, a képességlélektannak felfogása az ember önálló "lelki tehetségei"-ről.[12] Eszerint: ezek az egymástól elszigetelt "erők" egymást követő rendben fejlődnek, kezdve a "külső szemlélő tehetség"-gel egészen az "okoskodó erő"-ig. Nem látta - hiszen a maga kora tudományos fejlettségi szintje nem tette lehetővé -, hogy ezek a pszichés folyamatok egymással szoros kölcsönhatásban alakulnak, fejlődnek.

A tanítás szervezeti kereteit illetően az osztályrendszer mellett foglal állást a könyv írója. Magas osztálylétszám esetére segédtanítók (idősebb gyermekek) alkalmazását tanácsolja. Itt ismerteti BELL és LANCASTER módszerét, akik a tanítványokból választott ún. "monitor"-ok segítségével kívánták az oktatás hatékonyságát növelni. LESNYÁNSZKY jól látja e módszer gyenge pontjait: "... ezen tanításmódnak úttyán nehezen érhetni el azt, a'mi minden oskolai tanításnak veleje, tudniillik a' tulajdon okos elmélkedésnek felébresztését, a' lelki erőknek felingerlését ... kérdések és feleletek által." (67.)

A jó tanításhoz, "oskolai könyvek"-re is szükség van. Fontosak ezek, hiszen segítséget nyújtanak a tanítónak a tananyag egységes feldolgozásában, ugyanakkor mentesítik a fáradságos diktálás nyűgétől is. Hasznos a gyermekeknek is, mivel felkeltik figyelmüket, és jó szolgálatot tesznek az olvasástanításkor. A tankönyvek előállításánál elsőrendű szempont lehetett az olcsóság. Szegénysorsú szülők ugyanis gyakorta hivatkoztak arra, hogy azért nem küldhetik gyerekeiket iskolába, mert "... annyi pénzek nincsen, hogy azoknak csak ABCés könyvet is vehessenek..." (70-71.) A megoldás: a községek világi és egyházi vezetői gondoskodjanak a szegény gyerekeknek kölcsönözhető iskolai könyvekről. A gondolatmenet folytatása már kissé borúlátó indoklást is tartalmaz: "A' falusi gyermek szülőinek házában más foglalatosságra használtatik, a' tanulásnak üdeje reá nézve csak az oskolában való lételének üdeje. Mire való tehát nekie a' könyv szülőinek házában? A 'mi hasznát veheti annak, legfellyebb az, hogy az útonn verekedik vele, néhányszor elejti azt, 's néha talán a' sárba is." (70.)

Feltétlen szükségesnek tartja viszont az iskolai könyvtárak létesítését: "És miért nem lehetne illyen kisded könyvtára minden, még a' legkisebb Nemzeti oskolának is?" Az iskola ehhez önállóan nem foghat, de: "Sok helyekenn talán a' Plébániák' Pátrónusai is tennének valamit alattvalóiknak javokra. Talán a tehetősebb hívek sem sajnálnának néhány garast adni arra, a'mi gyermekeiknek javára czéloz." (123.)

A könyv második részének tárgya: "A' tanításnak külömbféle módgyai és közönséges tulajdonságai." A közlő tanításmód segítségével a tanító "mintegy viszi, és adgya tanítvánnyának elméjébe az ösméreteket", a kifejtő mód útján pedig "a' tanítványnak elméjében már készen levő ösméreteket fejti ki". (77.) Két formáját különbözteti meg a tanításnak:

a) "A' Tanítónak öszvekötött, folytonfolyó előadása tanítás hallgató formájának (acroamatica forma) neveztetik..."

b) "... kérdésekbe szőtt előadása pedig tanítás' kérdezkedő, vagy beszéllgető formájának (erotematica, dialogistica forma) mondatik." (80.)

Az utóbbi forma előnyeit megalapozott érveléssel bizonyítja a szerző. Ez annál is inkább dicséretes, mivel a korabeli gyakorlat szerint a pedagógusok nem éltek gyakran ezzel a lehetőséggel, azaz a kérdve kifejtő módszer "... gyakorta meg nem ösmértetik". (86.)

Érdekesek, és talán még a ma pedagógusa számára is tanulságosak azok a szempontok, amelyeket a tanórai kérdésekkel kapcsolatban közöl szerzőnk. Rendkívül aprólékosan taglalja, hogy mit kell a tanítónak cselekednie, ha kérdésére igaz; igaz, de nem odaillő; hamis vagy - horribile dictu - nevetséges feleletet kap. A megválaszolatlan kérdésekre is van receptje.

Külön alfejezetet szentel a "tanítványok figyelmének felgerjesztésére, és fenntartására szolgáló" módszereknek. "Interessánsá kell tenni a' tanítást - írja. - Semmit sem használ a' tanítás, ha hidegen haggya a' tanítványt." (130.) Örökérvényű igazság!

Ennek a követelménynek csak akkor felelhet meg a tanító, ha tanításában figyelembe veszi a tanulók "tehetségeit" és "ínségeit" (szükségleteit). A tanultakat a célirányosan szervezett ismétlések révén tudják emlékezetükben elraktározni. Ahhoz, hogy az iskolai tanulás eredményes legyen, "a' tanításnak alaposnak kell lennie, s ezért a 'folytonfolyás' törvénye szerint (kell) lassan menni, semmit át nem ugorván." (158.)

LESNYÁNSZKY ANDRÁS könyvének második részében a "Tanítás módgyának Tudománnyá"-val - azaz a módszertannal - foglalkozik. Mielőtt a metodika részletes tárgyalására rátérne, olvasmányos stílusban megírt neveléstörténeti áttekintést tár az olvasó elé: "A' Magyarországi oskolák' történeteinek rövid előadása Sz. István első Királyunknak üdejéből ... a' mi üdőnkig." (214-228.) Ezekután azt vizsgálja, vajon mi az oka a "nemzeti oskolák" elmaradottságának. Az okokat a következőkben látja:

1. A' Tanítóknak szükséges csinosodásnak fogyatkozása."

2. "... a' Tanító állapottyához nem mérsékeltt, és csak az élet' szükséges ínségeinek kielégítéseire is allig elegendő fizetés..."

3. "... az oskolai épületeknek, és készületeknek hijjánossága."

4. "... a' gyermekek nem gyakorollyák az oskolát, a'mi nem ritkán onnan származik, hogy a' Tanító igen durván ... bánik a gyermekekkel..."

5. "... a' Tanítónak hivatallya sok helyekenn máss hivatalokkal van öszvekapcsolva, a'mellyekkel való foglalatoskodás gyakorta elvonnya a' Tanítót főhivatallyának foglalatosságaitól..."

6. "... a' vasárnapi és ünnepi oskolák hazánkban mind eddig egészen elhenyéltettek..."

Ha mindezen okokat megszüntetik, elhárulna a "Nemzeti oskolák előmenetelének akadállyai". (228-236.)

A módszertannal foglalkozó rész első szakaszát az olvasástanításnak szentelte a szerző. Történeti fejlődésükben elemzi az olvasás oktatásakor használatos eljárásokat. Ignaz Felbiger módszereit ismerte - a "Vezeték szál" ott szerepel felsorolt olvasmányai között -, de az együttes olvasást nem tartotta feltétlen üdvözítő eljárásnak: "Némelly Tanítók Felbiger Apátnak módgya szerint minden tanítványokkal egyszerre betűztettek, hogy így az oktatást közönségessé tegyék; de ha ezen mód kizárólag használtatik több károkat von maga utánn." A tanító nem tudja ellenőrizni az egyes tanulókat, a rendet sem könnyű együttes olvasáskor fenntartani - könnyen hangzavar keletkezhet, és a tanulók megszokhatják az éneklő, deklamáló stílust: "... végre az ebbéli együtt betűzésből ama' kedvetlen, füleket sértő, éneklő hang származik, mellyet a' tanulók a' felelésben is megtartanak." (276.)

Szerzőnk könyvében - az olvasástanítás módszertana mellett - külön fejezeteket szán az írás, a számolás, a helyesírás és a fogalmazás "tudományának". ("Az ékesírásra való oktatásról", "a számvetésre való oktatásról", "A' Magyar Nyelvtudománynak, a Hellyesírásnak czélarányos tanításáról", "az írásbeli kifejezésre, vagy az irományok' készítésére való oktatásról".)

Végezetül, a könyv utolsó fejezete, "Toldalék"-a - didaktikai műveknél szokatlan módon - az erkölcsi nevelés kérdéseit boncolgatja. Szükség van ennek tárgyalására - vallja szerzőnk -, hiszen az iskolának nemcsak az "elmebéli", hanem a "vallásos-erkölcsi csinosodás" színterének kell lennie. "Az oskolai életnek nagy befolyása vagyon a' gyermekeknek szívére, azoknak erkölcsi béllyege, charactere, gyakort maradandó vonásokat nyer az oskolai élet által." "A' Tanítónak bánásmódgya, az ő szelíd komolysága, jóra czélzó kegyes hangja, képmutatást nem ösmerő példája, a' romlatlan gyermekek társasága, mind ezek jó arányt adhatnak a gyermek szívének..." (642.)

A neveléstan rendszeres kifejtésére - az erkölcsi nevelés témakörén túl - szerzőnk nem vállalkozik, hiszen ez nem is feladata. Az érdeklődőknek pesti tanártársa négy évvel korábban megjelent könyvét ajánlja figyelmébe: "A' Tanító Urak ezeket Szilasy János Úrnak munkájában olvashattyák, minthogy itten a' munkának sok ívekre lett szaporodása miatt mindenekről szóllanom lehetetlen." (643.)

Aprólékosan vizsgálva a jutalmazás és büntetés módszerének alkalmazási lehetőségeit, a testi fenyítékről a következőket írja: "Én MILDÉNEK ítéletét tartom, ki azt állíttya, hogy a' testi büntetésnek némelly, noha ritka esetekben, czélarányosak, sőt éppen szükségesek, de ezen eseteket nem határozhatni meg a' külső cselekedetek. p.o. hazudozás, hanem csak a' tanítványnak indulattya szerint. Csak akkor nyúlhatni a' testi büntetésekhez, ha semmi reménység nincsen többé, hogy a' tanítvány más szelídebb eszközök által jobbíttasson meg." (728.)

A testi fenyítés létjogosultságát illetően úgy tűnik nem történt változás: Lesnyánszky András szinte szó szerint az 1818-as "Vezeték-szál" gondolatait idézi: "Örökre meg vannak tiltva az oskolákban: a' bikacsök, pálcza (de nem pálczikó), korbácsok, az arczulcsapdosás, a' füleknek ránczigálása, csípdesések, a' fejben, vagy hátban verés, a' hajczibálás, az ujjak' hegyére ütés, és minden nemű térdeltetés." (732.) Mint a fentiekből kiderült, szerzőnk nem zárkózik el teljesen a testi fenyíték alkalmazásától: "... tellyes szívemből helybehagyom azt, a'mit DEMETER IGNÁCZ mond, hogy tudniillik a' vessző nem másképpen használtasson, hanem hogy a' Tanító annak ágaival a' gyermeknek kinyíltt kezére csapjon." (732.)

Összegezésként megállapíthatjuk, hogy Lesnyánszky András - ez a tudós pap és pedagógiai elméletíró - a múlt század első felének legjelentősebb pedagógiai és pszichológiai irányzatait is mintegy gyűjtőlencseként fókuszálva, rendkívül igényes didaktikai-metodikai szakkönyvet írt. Reprezentáns alkotás ez: Szerzője feldolgozta és közvetítette Rousseau és a filantropisták pedagógiai nézetétől kezdve a legjelentősebb áramlatokat egészen az - a korábban feltétlenül előremutatónak számító - empirikus pszichológiáig (ezen belül is a képességlélektanig). Didaktikai-metodikai fogalomhasználata és az ezeket a fogalmakat egységes rendszerré szervező elvek kapcsolhatók ahhoz a neveléselméleti rendszerhez, amelyet a korszak másik nagy egyénisége, a pesti kolléga SZILASY JÁNOS vázolt fel 1827-ben közreadott munkájában.

Feldolgozta és továbbfejlesztette (bár egyes helyeken nem haladhatta meg) a közvetlen előzménynek számító "Vezeték-szál"-ban foglalt elveket.

Végezetül: Nemcsak tanulságos, de érdekes olvasmány is. Elmét gyönyörködtető példája a nyelvújítás utáni magyar tudományos szaknyelv egyik legelső - sikeres - próbálkozásának.

ZWEI HANDBÜCHER FÜR LEHRER VOM ANFANG DES VORIGEN JAHRHUNDERTS

BÉLA PUKÁNSZKY

Das Jahr 1772 ist in der Geschichte unserer Lehrerbildung ein bedeutender Wendepunkt. In diesem Jahr wurde in Pressburg die erste Normschule geöffnet, wo Lehrer für die katholischen Volksschulen ausgebildet wurden. Nach 5 Jahren öffnete auch das Institut in Grosswardein sein Tor. Mit 14 Jahren Abweichung erschienen zwei Handbücher in dieser Stadt, die sehr wichtige Kenntnisse für die angehenden Lehrer enthielten.

---

[1] "A 'Nemzeti Oskoláknál Tanítói-hivatalra menendőknek tudni szükséges Tanítás' módgyának megtanulására szolgáló Vezeték-Szál. Nagy-Váradon, Tichy János betűivel 1818." (A továbbiakban: Vezeték-Szál.)

[2] Lesnyánszky András: "Didaktika és Methodika, avvagy a' Tanításnak közönséges Tudománnya és a' Tanítás Módgyának Tudománnya. Nagy-Váradon, Tichy János Könyvnyomtatóintézetében. 1832."

[3] Használatos volt még abban a korban a "schola vernacula primaria" (norma-iskola) szinonímájaként a "nemzeti fő iskola", a "normál-iskola" és a "normális iskola" elnevezés is. A két Ratio Educationis legújabb fordításában a "kiemelt anyanyelvi iskolák" kifejezést olvashatjuk. (Ratio Educationis. Az 1777-i és az 1806-i kiadás magyar nyelvű fordítása. Fordította, jegyzetekkel és mutatókkal ellátta: Mészáros István. Akadémiai Kiadó, Bp. 1981.) Ennek az iskolatípusnak a felépítéséről, működéséről bővebben a következő munkákból tájékozódhatunk: Mészáros István: Népoktatásunk szervezeti-tartalmi alakulása 1777-1830 között. Tankönyvkiadó, Bp. 1984. és Szakál János: A magyar tanítóképzés története. Bp. 1934.

[4] Az eredeti Felbiger-könyv címe: Kern des Methodenbuches, besonders für die Landschulmeister in der kaiserl. königl. Staaten, Bécs, 1776. Magyar kiadása 1786-ban jelent meg Budán, német nyelven. Lásd: Mészáros (1984): 247. o.

[5] Ratio Educationis. 234. o.

[6] Lásd: Ratio Educationis: 231. o.

[7] Ratio Educationis: 233. o.

[8] Vö.: Comenius Ámos János Nagy Oktatástana. Akad. Kiadó, Bp. 1953. 342.o.

[9] Vö: Pedagógiai Lexikon. Főszerkesztő: Nagy Sándor. Akad. Kiadó, Bp. 1978. III. kötet, 31. o.

[10] Lesnyánszky: Didaktika és metodika... Előszó: IX. o.

[11] I.m.: 29. o. Ugyanezt a célmeghatározást találjuk a kortárs Szilasy Jánosnak "A nevelés tudománya" című könyvében, mely 1827-ben látott napvilágot Budán. Ezzel a művel foglalkozik Mészáros István tanulmányában: A neveléstudomány rendszere az első magyar neveléselméletben (1827). in: Vizsgálatok a nevelés-oktatás korszerűsítésével kapcsolatban. Pedagógiai Közlemények. 18. Tk. Bp. 1977.

[12] Az empirikus lélektannak ez az ága a XVIII. század közepétől kezdve egyre jobban elterjedt. Hatása Szilasy János neveléstani rendszerében is kimutatható, de kortársa, Zákány József, a debreceni Református Kollégium pedagógiai tanszékének tanára is beleötvözte pedagógiai koncepciójába. Erre vonatkozóan bővebben lásd: Pukánszky Béla: Egy feledésbe merült magyar pedagógus - Zákány József kísérlete az első magyar nyelvű neveléstudományi rendszer megteremtésére. Pedagógiai Szemle, 1984. 11. szám.