Makkai Sándor pedagógiája

Pukánszky Béla:

Makkai Sándor pedagógiájának metamorfózisa

Az erdélyi püspököt, Makkai Sándort nemcsak vallásfilozófiai tárgyú beszédei és írásai tették közismertté a maga korában: szépirodalmárként is maradandót alkotott. Történelmi regényei (mint például az Ördögszekér, a Táltoskirály vagy a Sárga vihar) generációk kedvelt olvasmányai közé tartoztak. Kritikai írásai közül pedig az Adyt vődelmező munkája, a "Magyar fa sorsa" váltott ki nagy visszhangot.

Mindezeken túl pedagógiai tárgyú műveket is írt, melyek tanulágosak a ma olvasója számára is. Ha az ilyen tárgyú munkáit kronológiai sorrendben tanulmányozzuk, tanúi lehetünk annak, hogyan alakult-formálódott a pedagógiáról, az oktatásról-nevelésről, a közoktatásügyi kérdésekről vallott felfogása.

Első nagyobb lélegzetű filozófiai-pedagógiai tárgyú műve még kolozsvári egyetemi évei alatt keletkezett. Az 1912-ben nyomtatásban is megjelent doktori értekezés címe: "Bevezetés a személyiség paedagogikájába".[1] Továbblépés ez a dolgozat egy olyan úton, melyet az egyetem nagyhírű pedagógiaprofesszora, Schneller István mutatott a fiatal Makkai számára. Az ő személyiségpedagógiájának elemeit építette be egy koherens filozófiai rendszerbe: a másik híres kolozsvári tudós, Böhm Károly értékelméleti, axiológiai tanításába.

Akárcsak Böhm Károly és Schneller István, a pedagógia megújítását Makkai sem a pszichológiától, illetve a századfordulón mindjobban megerősödő gyermektanulmányi mozgalomtól várja, hanem az általános értékelmélettől, az axiológiától. A gyermektanulmány képviselői úgy kezelik a gyereket, mint "psychológiai elemek tömegét", mint "psychológiailag érdekes gépeket". Ne a "kísérletező mechanikus terv", hanem a pedagógiát átlelkesítő eszményekbe vetett hit legyen a pedagógus vezetője - így Makkai.

A nevelés célját így tehát a "kellő" világába helyezi Makkai. Abba a világba, ahol a három legfontosabb önérték: a "jó" az "igaz" és a "szép" uralkodik. Ezek azok az örök meghatározó vonások, amelyek a nevelést - a "merev psychologizmus fölé emelve" igazi élettel töltik meg.

Az általános értékelmélet alajain nyugvó személyiségpedagógia - ebben hitt a fiatal Makkai Sándor, ezt olvashatjuk első fontos tanulmányából. Felfogása az évek során figyelemre méltó - mondhatni drámai - átalakuláson ment keresztül.

Már debreceni egyetemi tanárként írta 1937-ben a "Magyar nevelés - magyar műveltség" című könyvét.[2] Ebben mindenekelőtt arra a kérdésre keres választ, hogy mi tekinthető a felnövekvő nemzedékeket nevelő "hatalomnak", melyik az a legfontosabb tényező, amelyek a gyermeket alakítja-formálja. Rousseau "naív optimizmusát" és a Herbart-követők "merev intellektualizmusát", módszerközpontúságát egyértelműen elutasítja. Saját ifjúkorának eszményeit is kritikusabban szemléli már: a szeretet nevelőhatalmának apoteózisát hirdető schnelleri személyiségpedagógia optimizmusát erősen megkérdőjelezi a gyakorlat. Aggályait így tárja olvasói elé: "A személyiség pedagógiája kétségtelenül egyedül célravezető ott, ahol önértékű nevelői személyiség munkálkodik. Ez azonban olyan nevelői nagyságot tételez föl, amely teljes tisztaságában csak kivételesen jelentkezik az életben."[3]

A szép idea tehát álom marad csupán, az elméleti igazság hajótörést szenved a gyakorlat "viharos tengerén". A schnelleri személyiségpedagógia tömeges gyakolati realizálásának egyik legfőbb akadálya a pedagógusok személyiségében fellelhető "értékhiány".

A nevelő és növendék közötti személyes kapcsolat Makkai szerint nem bizonyult eléggé erős köteléknek. A pedagógiai individaualizmus fölött eljárt az idő, a megrendítő tárdsadalmi fordulatok az egyén helyett magát a társadalmat állítják a pedagógia középpontjába.

Makkai világosan érzékelte, hogy a harmincas évek Magyarországán a háború lezúduló világkatasztrófájának utórezgései még világosan éltek az emberi lelkekben. Saját korát ezért az "emberválság" korának nevezte. S ez az emberválság egyúttal a tradicionális "nevelőhatalmak", (ma így fogalmaznánk: nevelő tényezők) válságát is magával hozta.

Ezt az ifjúságot a történelem, a háború pokla megfosztotta az illúzióktól, a nemes eszmék talajukat vesztették. "Nincs többé gyermekiség, ifjúság - állapítja meg rezignáltan Makkai -, mert nincs többé szent titokzatosság, szemérem, idealizmus, tekintély." Az általános illúzióvesztés, értékhiány korában a pedagógusok tekintélye is alapjaiban rendül meg: "Mihez kezdjenek ebben a világban a nevelők, akik azt hitték, ők teremtik és építik fel a gyermek lelkét? A tudós pedagógusok, akik filozófiával, laboratóriummal és mindenféle bölcsességgel már végérvényesen elintéztek minden lehetséges problémát, s most iszonyodva látják, hogy az új világ illúziótlan gyermeke szembekacagja tudományukat?"[4]

Végérvényesen lejárt a pedagógiai elméletek mindenhatóságába vetett öntelt optimizmus ideje. A pedagógia érdeklődése a nevelés elmélete helyett a nevelés szervezése felé fordult. Az "általánosságokba kalandozó embernevelési ábrándokat" a köznevelés, az iskola problémái iránti érzékenység és fogékonyság váltotta föl. Megfogalmazódott az igény, hogy az iskola ne legyen többé "hortus conclusus", azaz "világtól elzárt kert", hanem váljék "miniatűr társadalommá" - ahogyan azt Kornis Gyula is megfogalmazta.

Makkai is rádöbbent arra, hogy a "gyakorlati nevelőhatalom", teljes egészében a közösség kezébe ment át. A kérdés csupán az, hogy melyik az a közösség, amely kitüntetett szerepet játszik a nevelő társas-közösségi körök rendszerében. Ebben a tekintetben ugyanarra a következtetésre jut, mint a másik Schneller-tanítvány, a kolozsvári pedagógiai iskola másik kiemelkedő képviselője: Imre Sándor.

E felfogás szerint pedig a domináns nevelő közösség - a nemzet. Kiküszöböli ezzel a Schneller-féle "liberális humanizmus" világpolgárságának túlságosan tág kategóriáját éppúgy, mint a marxista "osztálynevelés exkluzív tömeg- és gépgyártásá"-nak nyomasztóan szűk kereteit. Makkai ezekkel szemben állást foglal a "fajközösségen álló nemzeti állam" nevelő hatalma, nevelő ereje mellett.

Imre Sándorhoz hasonlóan ő is a nemzetet tartja az egyetlen tényleges hatóerővel rendelkező "nevelőalakulat"-nak, az egyes ember és az emberiség két végpontja között létező lehető legtágabb, de még meghatározható körnek. "Ezen a tükrön túl - írja Makkai sándor " - a nevelés alakító ereje elhalványul, tehát a nemzetnevelés az egyetlen és legmagasabb pedagógiai lehetőség."[5] A végeletesen-egyoldalúan értelmezett szeméyiségpedagógia és a szociálpedagógia szélsősége helyett tehát Makkai a nemzetnevelés mellet teszi le a voksot.

Az iskola zártságából, a "hortus conclusus" falai közül kilépő pedagógia az egész nemzetet nevelőközösségnek tekinti. De még mielőtt valóban azzá válhatna, még mielőtt értekeket nyújtó nemzetnevelésről beszélnénk, magának a nemzetté nevelésnek kell végbemennie. A magyarságnak egységes, tudatosságra emelt nemzetté kell válnia - ehhez járulhat hozzá a maga sajátos eszközeivel a nemzeti kultúrpolititka. Makkai Sándor véleménye szerint e kultúrpolitika legfőbb feladata, hogy kiépítse a nemzeti műveltség "egységes és tagozott, tárgyiasuló és személyes, konzerváló és alkotó" értékrendszerét.

Milyen szerepet tölt be az újjászervezett iskola a nemzeti társadalomban? Hogyan segítheti a kultúrpolitikai célok megvalósítását? Ezekre a kérdésekre keres választ Makkai Sándor.

Az iskolának és a társadalomnak a kölcsönös megfelelés viszonyában kell állniuk egymással - hangoztatja. "Az iskolát a társadalomra nézve és a társadalmat az iskolára nézve kell megszervezni, és úgy irányítani, hogy egymásnak egyidejűleg is, a jövendőt tekintve is megfeleljenek. Ezt a megfelelőséget pedig csak egy valami biztosíthatja, az, ha az iskolában, mint a társadalomban az élet és a valóság minden tényére nézve, amely döntő jelentőségű, ugyanaz a megítélés érvényesül."[6]

Az iskola így már nem lesz többé olyan "világtól elzárt kert", amelyben más törvények uralkodnak, mint amelyek a "kinti", valós életben szabályozzák az emberi magatartást. Ugyanazt a hétköznapi gyakorlatot ismétli majd meg pedagógiai eszközökkel, ami a felnőttek világában zajlik. A gyerekek iskolai élete szinte "főpróbája" mindannak, ami a nemzeti társadalom életében megvalósul. Igy lesz az iskola a "nemzeti élet begyakorlásának színtere és műhelye".[7]

Ugyanakkor az iskola nemcsak megismétli mindazt, ami a társadalomban történik, hanem - mintegy "tükröt tartva" a nemzet elé - befolyásolja, alakítja is a felnőttek társadalmának életét. A "megismétlés" ténye - Makkai pedagógiai utópiájában - így egészülne ki a "kölcsönhatás" mozzanatával.

A teológus-író Makkai úgy látja, hogy a jövő iskolájának három, szervesen egymásba illeszkedő feladatot kell megoldania:

1. Ismertesse meg a felnövekvő generációkkal a világot úgy, mint a természet, a történelem és a lélek tényeinek rendszerét.

2. Fejlessze ki az ifjúságban az erkölcsi jellemet.

3. Végül: az ifjabb nemzedékeket öntudatos tényezőként nevelje bele a nemzeti közösség életébe.

Nehezen összeegyeztethető feladatok ezek. A régebbi korok iskolái is munkálkodtak megvalósításukon, de - az egységes nevelői szellem hiánya miatt - kísérleteik kudarcba fulladtak.

A nemzeti tendencia túlzott fölerősödése azt eredményezte, hogy az ifjúság önhitté, elbizakodottá vált. Kialakult benne az a hamis meggyőződés, hogy "a megyar nemzetet egyetlen más nációval sem lehet összemérni, annyival különb mindeniknél".[8] Igy azután a nemzetiségekkel senki sem törődött, az ifjúság "vidám megvetéssel" nézett ele fölöttük.

Ez a káros tendencia összeütközésbe került az ellenszenves frázisokba burkolódzó erkölcsi idealizmus erőtlen szólamaival. A vallástanítás felekezetekké osztotta az ifjúságot, ahelyett, hogy egységbe tömörítette volna. Az erkölcsi nevelés pedig gyökértelenül lebegett a természettudományos képzés sivár materializmusa fölött.

Makkai hangsúlyozza, hogy az új iskola - a régivel ellentétben - képes lesz e hármas feladat megoldására, de csak akkor, ha biztosítja az egységes nemzeti szellemet, valamint az értékek helyes arányát.

Makkai Sándor vonzó pedagógiai utópiája már ebben a formájában is magában hordozta a későbbi torzulások csíráit. Nem telt el sok idő, s máris eljutott a "nemzeti öntudat soha nem ismert újértelmű kivirágzásának" jövendöléséig. A "Nemzet és kisebbség" címmel 1939-ben írt cikkében saját korábbi nemzetfölfogását már új tartalommal töltötte meg. "...a nemzeti közösség nem azonos többé a liberális humanizmus érvényesülési módokat glorifikáló patriotizmusával, hanem a sajátos kollektív természet és szellem, a sajátos fajképi adottságok és értékek öntudatos, szervezett élő egységét jelenti."[9] A nemzet tehát - ebben az értelmezésben - "egzisztenciális közösség". S a nemzeti egzisztencia megóvása érdekében minden fontosnak ítélt tevékenység - így a nevelés is - egységes állami irányítás és ellenőrzés alá vonható.

"Tudománnyal és fegyverrel" címmel 1941-ben megjelentetett könyvében már spártai életformára emlékeztető képet fest a jövő nemzetállamáról az egykori püspök-író: A nemzetnek "joga és kötelessége a családi életet irányítani, s abba létérdeke által diktált szempontból bele is avatkozni. Ez természetes velejárója annak, hogy a gyermek nemzeti tulajdon és nemzeti érték."[10]

Bármennyire megdöbbentő, Makki Sándor - az egykori erdélyi püspökm, a személyiségpedagógia valamikori elkötelezett híve - ebben a könyvében már Mussolinit tekinti példaképének, aki "puskát és könyvet mutatott fel az olasz ifjúságnak, a nemzeti életszolgálat jelképéül."[11]

Tragikus tévedés volt ez, de ezt a hibát nemcsak Makkai Sándor követte el a második világháború felé sodródó ország jobbra tolódó ideológiai légkörében.

[1] Makkai Sándor: Bevezetés a személyiség paedagogikájába. Stief, Kolozsvár, 1912.

[2] Makkai: Magyar nevelés - magyar műveltség. Révai, Bp. 1937.

[9] Makkai: Nemzet és kisebbség. Bp. 1939. Megtalálható a "Nem lehet" című kötet 230-237. oldalán. Limes könyvek, Bp. 1989.

[10] Makkai: Tudománnyal és fegyverrel. Révai, Bp. 1940. 51.p.