A kolozsvári-szegedi egyetemen a pedagógia tudományát az alapítás évétõl, 1872-tõl kezdõdõen jeles tudósok mûvelték. Olyan tudományos iskolákat alakítottak ki maguk körül, amelyek - sajátos vonásaik révén - különleges, egyedi színnel gazdagították a ma gyar tudományos élet palettáját. A Pedagógia Intézet már a kezdetektõl fogva létezett, a pedagógiai lélektan intézetét 1929-ben állították fel, önálló pszichológiai intézet pedig 1941 óta mûködik az egyetemen. Az önálló tanszék hiánya nem gátolta meg a ps zichológiai tárgyú témák feldolgozását, ezeket az elsõ idõszakban a pedagógia és a filozófia professzorai végezték el elõadásaikban. Várkonyi Hildebrand kinevezésétõl (1929) fogva beszélhetünk egyéni arculatú pszichológiai iskoláról a szeged i egyetemen, amely - az egymást felváltó professzorok egyéniségének különbözõsége ellenére - karakterisztikus vonásai révén egységes vonulatként jelent meg a magyar tudomány fejlõdéstörténetében.
A pedagógia tudományát mûvelõ kolozsvári-szegedi professzorok gondolkodásmódjára a nyitottság, az új utak keresése volt jellemzõ. A budapesti egyetemhez kötõdõ professzortársaikkal ellentétben elfordultak attól a J. F. Herbart nevével fémjelzett tradicionális német pedagógiától, amely a századforduló táján világszerte elterjedt, s elementáris erõvel hatott különbözõ országok iskoláinak nevelési-oktatási gyakorlatára. Térhódításával párhuzamosan bizonyos elemeiben megmerevedett, túlhaladottá vált , a pedagógiai újítók szemében hamarosan egyet jelentett a reformokra szoruló "régi" iskolával, annak egyoldalú tankönyvközpontúságával, lélektelen drilljével. (A herbartiánus pedagógia érdeklõdésének középpontjában az oktatási folyamat tagolása, az egysé ges módszerek alkalmazása áll. Elsõsorban a tanulók intellektusának fejlesztésével, s ezen keresztül erkölcsi karaktervonásaik formálásával foglakozik. Kevesebb figyelmet szentel a gyermekek fejlõdéslélektani és egyéni sajátosságaira, a személyiség teljes egészére, az intellektus mellett létezõ egyéb tényezõkre.) A kolozsvári-szegedi egyetem neveléstudományi iskolájához sorolható teoretikusok és gyakorlati szakemberek más alapokra helyezték pedagógiájukat. Szinte valamennyien kötõdtek szorosabb-lazább szá lakkal a századforduló táján kibontakozó pedagógiai reformmozgalmakhoz, a gyermek személyiségét középpontba állító, annak tanulmányozását fõ feladatként megfogalmazó irányzatokhoz. A különállás, a sajátos arculat kirajzolódása nem maradt visszhang nélkül a pedagógiai szaksajtóban: több polémiáról tudunk, amely a kolozsvári-szegedi és a budapesti egyetem professzorai között zajlott le a lapok hasábjain.
Az 1872-ben megalapított második magyar univerzitás, a m. kir. Ferenc József Tudományegyetem elsõ pedagógiaprofesszorának munkássága jól példázza az új utak keresését, a herbartiánus iskolától való elfordulást. Felméri Lajos (1840-1894) széles l átókörû tudós volt, akiben mély érdeklõdés bontakozott ki az angol és a francia pedagógiaelméleti irányzatok iránt. Saját pedagógiai rendszerének kimunkálásakor mindenekelõtt angol és francia szerzõk munkáira épített, s csak jóval kisebb mértékben támaszk odott - korabeli magyar pedagógiai gondolkodásra egyébként jóval nagyobb hatást gyakorló - a német filozófiai és pedagógiai irányzatokra. Szívesen idézi John Locke és Alexander Bain gondolatait, Herbarttal és követõivel mindazonáltal hevesen polemizál. 1890-ben jelentette meg "A neveléstudomány kézikönyve" c. fõmûvét, amelyben a korabeli - elsõsorban angolszász irányultságú - neveléstudomány eredményeinek igényes szintézisét tárta olvasói elé. Figyelemre méltó, hogy F elméri milyen intenzív érdeklõdést tanúsított a nevelés lélektani összetevõi iránt. Szívesen írt a gyermeki viselkedés módszeres megfigyelésének fontosságáról, szerinte a nevelõnek mindenképp ügyelnie kell a gyermek egyéni adottságaira, prediszpozíció ira, sajátos képességeire. Mindezek alapján joggal nevezhetjük õt a gyermeklélektanra alapozott induktív pedagógia elõfutárának. Annak ellenére, hogy a pedagógiai tevékenység mûvészetre emlékeztetõ sajátosságait hangsúlyozta, behatóan elemezte a nevelés é s oktatás célját, feladatait, az átszármaztatandó tartalmakat, a tanítás módszereit. A könyvévben megfogalmazottak java része ma is kiállja a tudományos kritika próbáját, érzékletes stílusa a mai olvasó számára is élvezetes olvasmánnyá teszi. Felméri korai halála egy sokat ígérõ pedagógiai-elméletírói pályát tört derékba.
Követõje a pedagógia katedráján Schneller István (1847-1939), aki 1894. dec. 30-tól állt a tanszék élén. Az eredetileg evangélikus teológus professzor pedagógiai koncepciójának kidolgozásakor más utakat keresett mint elõdje: neveléstani rendszer ét a protestáns teológiára (mindenekelõtt F. D. Schleiermacher tanaira) és klasszikus német filozófiára alapozta. Schneller érdeklõdésének homlokterében az ember etizálódásának folyamata áll, amelyet egy háromlépcsõs folyamatként ír le. Az "érzé ki Éniség" szintjét a korlátlan önérvényesítés, a határtalan egoizmus jellemzi. Ezután következik a "történeti Éniség" foka, amelyen az egyén külsõ kényszer hatására fogad el írott és íratlan törvényeket, ezek határozzák meg egész létét. Végeze tül a "tiszta Éniség" magaslatára emelkedve az értékes erkölcsi törvény már belsõ paranccsá válik, viselkedést meghatározó életelvvé avatódik.
A Schneller pedagógiájával foglalkozó szakírók gyakran hangoztatták, hogy gondolkodására - úgymond - hatott az egyik reformpedagógiai irányzat: a pedagógiai perszonalizmus német képviselõjének, Ernst Lindének a felfogása. Linde< /I> "Persönlichkeitspädagogik" c. könyve 1897-ben jelent meg. A munkát Schneller is jól ismerte, ez kitûnik írásaiból, elõadásainak fennmaradt szövegébõl. Hatást mégsem gyakorolt rá a német pedagógus. Ez nemcsak kronológiai okokból lehetetlen, hane m azért is, mert másféle elméleti alapozást ad pedagógiájának. A reformpedagógus Linde impresszionisztikus érzelempedagógiája nem hozható közös nevezõre Schneller filozófiai bázisra helyezett eszménypedagógiájával. A személyiségpedagógia (Pe rsönlichkeitspädagogik) tehát ebben az esetben nem azonos a "személyiség paedagogiká"-jával.
Schneller István szerepe rendkívül fontos: a magyar pedagógiai gondolkodás történetében elsõ ízben dolgozta ki a személyiség pedagógiájának klasszikus filozófiai alapokon nyugvó koherens elméletét. Joggal nevezhetjük mindemellett iskolate remtõ tudósnak is: tanítványai közé tartozott Imre Sándor a nemzetnevelés koncepciójának kidolgozója (Schneller követõje a szegedi egyetem pedagógiai katedráján), Varga Béla, az értékelméleti alapozású pedagógia mûvelõje (a Kolozsvárra 1940-ben visszatelepülõ Ferenc József Tudományegyetem pedagógia professzora), Makkai Sándor (erdélyi püspök, író, a debreceni egyetem teológia professzora), Kemény Gábor (közoktatás-politikus, pedagógiai szakíró ) és még sokan mások.
Az elméleten túl gyakorlati iskolaszervezõ munkája is jelentõs: Kolozsváron 1917-ben létrehozott egy különleges középiskolát, amely belsõ tagoltása, tagozatai révén lehetõséget nyújtott az egyéni képességeknek megfelelõ differenciálásra. Ez az egyetemi gyakorló középiskola sem élte túl azt a sorsfordulót, amikor a kolozsvári magyar egyetemet a román hatóságok 1919. május 12-én az éppen rektori tisztséget betöltõ Schneller Istvántól karhatalom alkalmazásával átvették.
A professzorok túlnyomó többsége Budapestre költözött, ahol a kolozsvári egyetem átmenetileg menedéket lelt a Pozsonyból kitelepített egyetemmel együtt. (Néhány egyetemi tanár - Márki Sándor történészprofesszorral az élen - Kolozsvárott m aradt, s a református teológiai intézet keretei között megkísérelte folytatni az egyetemi oktatást. A "fantom egyetem" mûködését a hatóságok csak egy esztendeig tûrték.) Schneller prorektorként állt Budapesten az egyetem élén. Jelentõs szerepet ját szott abban, hogy a tanárok - ellenállva a fõvárosi állások csábításának - kitartottak az intézmény mellett. Az expatriált egyetemet az 1921. évi XXV. t. c. alapján - úgymond "ideiglenesen" -Szegeden helyezték el.
Az 1921 õszén, az áttelepülés után - Szeged városának igen jelentõs anyagi áldozata ellenére - az egyetemi oktatómunka igen szegényes körülmények között folytatódott. (A professzorok egy része saját könyvtárát ajánlotta fel megvételre az egyetem számár a, hogy a legfontosabb szakkönyvek a hallgatók rendelkezésére álljanak. Így tett Schneller István is.)
Az egyetem bölcsészkara mellett mûködõ középiskolai tanárképzõ intézet élén Schneller sokat tett a leendõ pedagógusok gyakorlati képzéséért is. Az elsõ Szegeden töltött esztendõ nehézségeirõl és eredményeirõl részletesen beszámol a tanárképzõ in tézetben oktató professzoroknak a kultuszminiszternek küldött részletes jelentése.
Az eddigiekbõl látható, hogy Schneller István elméleti pedagógusként, egyetemi rektorként, prorektorként, tanárképzõ intézeti igazgatóként mintegy "hidat vert" az egyetem szülõvárosa, Kolozsvár és a menedéket adó város, Szeged között. Az immár 74 esztendõs, Budapesten élõ professzor nem vállalta sokáig az oktatómunkát az egyetem új székhelyén. Az 1922/23-as tanévre szabadságolását kérte, végül 1923 decemberében nyugalomba vonult. Még több mint másfél évtizedig élt, publikált, elismert tud ósként részt vett a tudományos közéletben.
Az 1922/23-as és a rá következõ tanévben Bartók György (1882-1970) filozófus látta el az intézet pedagógia professzorának helyettesítését, és ugyancsak õ vezette a tanráképzõ intézeti pedagógiai gyakorlatot is. 1925 január 31-én Schnel ler tanítványa, Imre Sándor (1877-1945) került a Pedagógiai Intézet élére.
Az új professzor neve szervesen összefonódott a nemzetnevelés elméletével, amely - a Széchenyi nevelési nézeteivel foglalkozó könyvétõl kezdve (1904) - mintegy vezérmotívumként vonul végig egész életmûvén. Felfogása szerint legfontosabb az a nevelés, a mely a nemzet körében folyik és a nemzetre hat vissza. A nemzetet tartja "az egyes ember és az emberiség között levõ legtágabb, de még határozott alakulat"-nak (társas-közösségi körnek). Avatott kézzel ötvözi egységes egésszé a kizárólag egyénre irányuló és a csupán csak a közösséget megcélzó szélsõséges pedagógiai törekvéseket, az individuál- és szociálpedagógiát. A magyarság mint nemzet azonban még nem tekinthetõ igazán egységesnek és öntudatosnak. Ezért magát a nemzetet is nevelni-formálni kell. Ez nem zetnevelés-felfogás tehát magában foglalja a fejlõdés dinamikus jellegét, szemben a német pedagógiai gondolkodásban gyökerezõ állampolgári nevelés-teória statikus megállapodottságával, merevségével. A nemzetnevelés-koncepcióban foglalt egyik lényeges kívá nalom az ún. "nevelõi gondolkodás" terjesztése. A nevelés társadalom fejlõdésének fontos mozgatójává válhat akkor, ha nevelõi szemléletmód visszhangra talál a különbözõ társas-közösségi körökben.
Imre munkásságára jellemzõ a szintézisalkotás igénye. A szegedi esztendõk alatt, 1928-ban jelent meg összegzô-rendszerezõ pedagógiai alapmûve, a "Neveléstan". Az elsõsorban egyetemi hallgatóknak, középiskolai tanárjelöltelknek szánt könyvben apr ólékos gonddal dolgozza fel az iskolai nevelés körülményeit, eszközeit, módjait. Nem a önmagáért való, "vegytiszta" tudományos elméletalkotás igénye vezette, hanem a pályára lépõ pedagógusok szemléletmódjának, gondolkodásának formálása, amikor számukra eg y gyakorlatközeli elméletet akart nyújtani.
Ebbõl a könyvébõl is kitûnik, hogy élénken érdeklõdött a gyermektanulmányozási mozgalom eredményei iránt. (Tagja volt a Magyar Gyermektanulmányi Társaságnak.) Mûvében többször hivatkozik Nagy László munkáira, mindenekelõtt gyermek-fejlõdéstani alapon n yugvó didaktikájára, érdeklõdéselméletére. A könyvnek iskolai növendékrõl szóló fejezetének az elején pedig említést tesz a kísérleti pedagógia, a "nevelésügyi kísérletezés" jeles képviselõinek mûveirõl. A késõbbiekben õ maga is felhasználja Ernst Meum ann gyermekek körében folytatott experimentális vizsgálatainak az eredményeit. Mégis inkább egyfajta józan távolságtartás jellemzi a pedológiával, s általában a reformpedagógiával kapcsolatos viszonyát: nem azonosul a gyermeket középpont ba helyezõ, a gyermek sajátságait abszolutizáló törekvésekkel.
Imre páratlanul gazdag tudomány-népszerûsítõ munkásságával az fentebb említett "nevelõi gondolatnak" a minél tágabb körökben való meggyökerezését kívánta elõsegíteni. Szinte valamennyi nevelõ közösség, valamennyi iskolatípus számára volt mondani valója. Elõadások, tanulmányok, cikkek, könyvek sokasága szól a családi nevelésrõl, a kisdedóvó intézetekrõl, a nép-, a polgári, a középiskoláról, az egyetemi tanárképzésrõl, az egyetemi nevelésrõl. Mindemellett részt vállalt az egyetemi közéletben: külön bözõ fórumokon rendszeresen kifejtette véleményét aktuális egyetempolitikai kérdésekrõl. (Az 1927/28. tanév elsõ szemeszterétõl kezdve "Bevezetés az egyetemi életbe" címmel elõadásokat tartott valamennyi elsõéves hallgató számára.)
Imre Sándor szegedi mûködése idején lett az egyetem magántanára Tettamanti Béla, makói gimnáziumi tanár, a középiskolai tanárképzõ intézet tanára. Tettamanti teljesen azonosult mestere nemzetnevelés-elméletével, több recenzióban, tanulmányban népszerûsítette Imre pedagógiáját. A Magyar Pedagógia c. lapban két ízben is éles kritika tárgyává tette a budapesti pedagógus-professzor, Prohászka Lajos kultúrfilozófiai alapozású pedagógiájának vélt és val ós gyenge pontjait. Prohászkának az oktatás tárgyi oldalát hangsúlyozó, "mûveltség-centrikus" szemléletmódja helyett Tettamanti a szociális nevelõ tényezõk, közösségi körök szerepét fölismerõ nemzetnevelés-pedagógiát mutatta be követendõ pél daként.
Tettamanti bölcsészdoktori értekezésében - mely a kor szokásainak megfelelõen könyv alakban is megjelent -, a híres herbartiánus pedagógus, Kármán Mór neveléstani rendszerét elemzi (A közösség gondolata Kármán Mór neveléselméletébe n, 1928). Négy esztendõ múlva jelent meg a Schneller István személyiségpedagógiájával foglalkozó kötet, mely alapján az egyetem magántanárává habilitálták (A személyiség nevelésének magyar elmélete - Schneller István rendszere, 1932). A szer zõ erényeit: a kritikai képességet és a más által létrehozott elméleti rendszerbe való beleélés képességét maga az idõs kolozsvári professzor is elismerte.
Imre Sándor második esztendeje volt a szegedi tanszék professzora, amikor elsõ ízben, 1926. október 20-án terjesztette fel a karnak kérelmét egy új, pedagógiai-lélektani tanszék felállításának ügyében. A tanszék hatáskörébe tartozóként so rolta fel beadványában a következõ tudományágakat: általános lélektan, gyermek- és ifjúkor lélektana, különbségek lélektana, gyógypedagógia, pszichotechnika, pedagógiai szomat ológia. Az új intézet hiányt pótolna nemcsak a szegedi egyetemen, hanem általában a magyar egyetemeken, mert teret nyitna a pedagógiai-lélektani kísérletezésnek. Mindemellett csökkentené a filozófia tanszékre háruló terheket azzal, hogy átvenné a léle ktan oktatását. (Ezt a témakört ugyanis mindaddig a filozófia tanszék professzora, Bartók György hirdette meg elõadásként.) Imre Sándor - és a vele teljesen egyetértõ Bartók György - ettõl fogva az új pedagógiai-l élektani tanszék felállításának ügyét kitartóan képviselte különbözõ fórumokon.
Idõközben új fejleményként a minisztériumban felmerült három új "párhuzamos" tanszék - a II. filozófia, II. irodalomtörténet és II. pedagógia - létesítésének gondolata. Klebelsbereg Kunó kultuszminisztert különbözõ egyházi körök arra öszt önözték, hogy az úgynevezett "világnézeti" tanszékek mellett olyan párhuzamos tanszékeket létesítsen, amelyekre katolikus professzorokat hív meg elõadónak.
Ennek a katolikus részrõl megfogalmazódó igénynek az oka voltaképpen a polgári iskolai tanárképzés átszervezésében rejlett. Klebelsberg a Paedagogiumot és az Erzsébet nõiskola fõiskolai tagozatát 1928 õszén újjászervezte és Szegedre telepítette, ahol í gy létrejött a polgári iskolai tanárképzõ fõiskola. Az itt folyó tanárképzés képzés részévé tette az egyik szak egyetemen hallgatott stúdiumait. A nõi szerzetesrendek polgári iskolai tanárképzõ intézeteit ezzel párhuzamosan megszüntette, a szerzetesnõk ma gasabb képzését a szegedi egyetemen kívánta megvalósítani. Klebelsberg több újságcikkben (Nemzeti Újság, 1928. dec. 16. és Néptanítók Lapja, 1929. jan. 1.) ígéretet tett a párhuzamos "világnézeti" tanszékek felállításáról, amelyeken katolikus tanárok neve lhetik a nõi szerzetesrendek tanári pályára készülõ tagjait. A szegedi egyetem bölcsészkara tanárainak egy része -élükön Imre Sándorral - sérelmezte a párhuzamos tanszékek felállításának tervét. Azzal érveltek hogy a karon a felekezeti hovat artozás kérdése szempontként soha semmilyen formában fel sem merült, ez az egyetem eszméjétõl idegen. Tiltakoztak az ellen, hogy új tanszékek létesítésekor és betöltésekor felekezeti vagy pártpolitikai szempont érvényesülhessen a tisztán tudományos értéke k rovására. Imre Sándor és Bartók György továbbra is a pedagógiai-lélektani tanszék mellett szállt síkra, míg Huszti József klasszika-filológus professzor (a tanárképzõ fõiskola igazgatótanácsának elnöke) úgy vélt e, hogy az II. pedagógiai tanszék elnevezés nem zárja ki a lélektani irányultságú pedagógia mûvelését. A tanszék által képviselt tudományszak pontos tartalmát nem a tanszék elnevezése, hanem a "kiszemelt professzor tudományos egyénisége determinálja".
Klebelsberg kultuszminiszter Dézsi Lajos rektorhoz intézett levelében (1929. jan. 4.) aggodalmát fejezte ki a karon kialakult vitával kapcsolatban. Emlékeztetett arra, hogy kultuszminiszterként megakadályozta a kis hallgatói létszá mú szegedi egyetem takarékossági okok miatt fenyegetõ megszüntetését, s a Szegedre helyezett tanárképzõ fõiskola is az egyetem benépesítését szolgálja. Az ominózus újságcikkekkel kapcsolatban pedig szavainak "nem megfelelõ reprodukálásáról" tett említést. Õ ugyanis a püspökök óhaját idézte, ezt állították be az újságírók miniszteri állásfoglalásként. A felekezeti elfogultság vádját határozottan visszautasította, utalt azokra a protestáns vallású jeles professzorokra, akiket minisztersége alatt nevezett ki a szegedi egyetemre.
Az ügyben végül kompromisszum született: 1929. dec. 18-án az egyetemen "átszervezéssel rendszeresített" új - az egész magyar felsõoktatás történetében elsõ - pedagógiai-lélektani tanszékre nyilvános rendes tanárnak nevezte ki Várkonyi Hildebrand bencés szerzetes-tanárt. (Õ egyébként 1929. május 26-án még a második pedagógia tanszékre adta be pályázatát. A többi "parallel" tanszék élére is katolikus professzor került. A második irodalomtörténet tanára Sík Sándor, a második filozófia professzora pedig Mester János lett, õk jelentettek ezután "alternatívát" a református Dézsi Lajossal és Bartók Györggyel szemben.) Az új Pedagógiai Lélektani Intézet késõbb, Imre S ándor Budapestre távozása után, 1934-ben egyesült a korábbi Pedagógiai Intézettel.
Várkonyi Hildebrand (1888-1972) Párizsban, a Sorbonne-on folytatott ösztöndíjasként tanulmányokat, korábban pedagógiát tanított a pannonhalmi fõiskolán, majd a pécsi egyetemen habilitálták magántanárrá. Habilitációjának jogkörét a pedagóg ia mellett késõbb kiterjesztették a lélektan területére is. A korabeli lélektan eredményeit kiválóan ismerõ, franciás mûveltségû tudós kiváló elõadó volt, órái más karok hallgatóit is vonzották. Magával ragadó lendülettel népszerûsítette a legmodernebbnek számító pszichológiai irányzatokat, olyanokat, mint Piaget, Janet, Freud, Jung és Adler tanai.
Egyik tanítványa így emlékezett a híres "Várkonyi-órákra": "Professzorsága elsõ éveiben ... a késõbbi publikációinak csak az elsõ, a témák lehetõségeivel még kísérletezõ, a tudós belsõ monológjai feltárásától sem visszariadó változatait kaptuk tõle. Né ha egyenesen "in stato nascendi" pillanthattunk bele gondolatai megszületésébe. Az egyetemi elõadások új stílusa volt ez, amely az elõre leírtaknak az élõ beszédnél kötöttebb szabályait egy társalgó hang irányába oldotta fel, s ezzel máris közvetlenebbé é s érdekfeszítõbbé vált, mint a hagyományos katedrai retorika képviselõié. És ha tudjuk azt, hogy Várkonyi idõnként olyasmirõl is beszélt, amirõl az õ idejében az orvostudományi kar kivételével még nem illett szólni, ... nem meglepõ, ha az apácák többsége kezdett elmaradozni óráiról, és inkább a kálvinista Imre Sándornak szintén színvonalas, de puritánabb szellemû óráit látogatta, mint azét a bencés professzorét, akinek a kinevezését épp az õ lelki üdvük érdekében erõszakolták rá az egyetemre. Másokra visz ont a szenzáció erejével hatottak a «Várkonyi-órák» és a szemináriumok. Már csak azért is, mert ezek során sokkal behatóbban ismertette a tárgyalt kérdések irodalmát, mint a publikációiban, ahol elegendõ lehetett, ha szûkszavúan szólt róla. Így azután nemcsak a pedagógiai lélektan új irányzatait (Claparède, Ferrière, Piaget etc.) méltatta, a modern pszichológia szinte valamennyi jelentõs képviselõjével megismerkedhettünk nála, többek között Pavlovval, Junggal, Adlerrel, hogy csak azokn ak a nevét említsem, akikrõl akkoriban nemcsak hazánkban, más országokban sem sokat beszéltek egyetemi katedrákról. Aligha túlzok tehát, amikor azt állítom, hogy azt a korszerû lélektani mûveltséget, amelynek így vagy úgy késõbbi pályánkon is nagy hasznát vettük, nálunk akkoriban csak a szegedi egyetemen lehetett megszerezni."
Várkonyi kutatói érdeklõdésének középpontjában a nevelést megalapozó pszichológia kérdései álltak. Kritikusan fogadta a korabeli lélektani irányzatokban is megfigyelhetõ kvantitatív szemléletmód terjedését. A bergsoniánus alapokon nyugvó "megért õ" pszichológia attitûdje fedezhetõ fel már korai mûveiben is (pl. "A pszichológia alapvetése", 1926), amikor középutat keres az empirikus pszichológia és a metafizikai alapokon nyugvó tradicionális lélektan között. Új gondolat nála a leíró, magyarázó lél ektani felfogás túlhaladása. Ehelyett olyan értelmezõ, "értékelõ" pszichológia kidolgozására törekedett, amely alkalmas lehet a pedagógiai elvek és a nevelõi gyakorlat megalapozására. Fejlõdéslélektan mûveiben a személyiség egészének fejlõdésével foglalko zik. Ez a fajta egészlegesség-igény, mai kifejezéssel élve "holisztikus" szemléletmód érhetõ tetten cselekvéslélektani tárgyú írásaiban is, amelyekben a cselekvés rendszeralkotó komponens jellegét, egységes mivoltát hangsúlyozza a pszichikum funkcionális széttagoltságát hirdetõ, képességlélektani alapokon nyugvó irányzatokkal szemben. "Minden cselekvés egység" - pszichés szükségleteknek, feszültségnek, kielégülésnek, mozgásoknak szétbonthatatlan egysége" - írja egyik tanulmányában.
Mindezek alapján nem tekinthetõ véletlennek, hogy Várkonyi rokonszenvezett a korabeli gyermekközpontú pedagógiai irányzatokkal, iskolákkal, azonosult az "Új Nevelés" mozgalmának célkitûzéseivel, maga is tagja (egy ideig társelnöke) volt a Magyar Gyermektanulmányi Társaságnak. Figyelemmel kísérte a szegedi polgári iskolai tanárképzõ fõiskola gyakorló iskolájának mûködését, amelyet a korabeli pedagógiai szaksajtó a Cselekvõ Iskola névre keresztelt. Ennek az intézménynek a tanárai a r eformpedagógia új törekvéseit (tanulói aktivitás, öntevékenység és csoportmunka, élményszerûség) ültették át a gyakorlatba úgy, hogy közben nem tévesztették szem elõl az adott iskolatípus ("modelliskola") sajátos célkitûzéseit és az adott korszak pedagógi ai realitásait sem. Eredményeiket a Cselekvés Iskolája címû folyóiratban tették közzé, itt Várkonyi is rendszeresen publikált. Az õ eszmei irányításával és munkatársa Dolch Erzsébet vezetése alatt mûködött 1936-1940 közö tt az egyetem elemi gyakorló iskolája, az újszegedi Kerti Iskola, ahol lehetõség nyílt az új elvek és módszerek kipróbálására.
Várkonyi hatása tudományos iskolatemetõ egyéniségként is rendkívüli. Munkásságának köszönhetõen a Pedagógiai Lélektani Intézet országos elismertségre tett szert. A tudósképzésnek ebben a mûhelyében Várkonyi doktori értekezések egész során ak volt témavezetõje. Az õ irányításával született értekezés - többek között - a proletárnevelés kérdéseirõl, a parasztság szemléletmódjának lélektani vizsgálatáról, az ifjúság irodalmi érdeklõdésérõl, a nemek együttes nevelésérõl, Ovide Decroly és Maria Montessori pedagógiájáról, Schneller István életmûvérõl, az "Új Nevelés" elméleti és gyakorlati kérdéseirõl, a munkaiskoláról, a gyermekrajzok lélektani vizsgálatáról, a matematikai képességek lélektanáról, a fára dság pszichológiájáról.
Ebben az idõszakban lett az egyetem magántanára Boda István (1932), akit az "Értelmiség lélektana" tárgykörben habilitáltak. Publikációiban elsõsorban a személyiség szerkezetével, az értelmi képességek és a jellem fejlesztésével, késõbb a nemzetkarakterológiával foglalkozott.
Ugyancsak az egyetem magántanára volt Baranyai Erzsébet (1894-1976), aki - Imre Sándor irányítása alatt - 1932-ben doktorált az egyetemen. Disszertációjában az elsõ magyar reformpedagógus, Nagy László pedagógiájával f oglalkozott. 1938-ban habilitált a neveléslélektan tárgykörébõl. 1942-ben a korabeli egyik legismertebb reformiskola, a Domokos Lászlóné által vezetett budapesti Új Iskola mellett mûködõ neveléslélektani kutatóintézet vezetõje lett, és az is kola mûködésével kapcsolatos empirikus lélektani vizsgálatokat végzett a tanulók körében. Neveléslélektani, gondolkodáslélektani (ezen belül is a logikai struktúrák fejlesztésével foglalkozó) publikációkat tett közzé.
Észak-Erdélynek Magyarországhoz való visszakerülése után, 1940-ben a Ferenc József Tudományegyetemet visszahelyezték Kolozsvárra. A tanárok jelentõs része eltávozott Szegedrõl, így Várkonyi Hildebrand is Kolozsvárra költözött. Szegeden Ho rthy Miklósról elnevezve az 1940-ben jogilag új egyetemet létesítettek. Ezen az egyetemen Mester János (1879-1954), a filozófia tanszék korábbi professzora lett a Pedagógiai Intézet tanára, és az 1948-49-es tanévig maradt meg ebben a tisztsé gében. tudományos munkássága elsõsorban a tanárképzés tartalmi és módszertani korszerûsítésére irányult. Foglalkoztatták a tehetségnevelés és a munkáltató oktatás kérdései is. Figyelemre méltó az a kísérlete, amelyben a tradicionális herbartiánus pedagógi a formális fokozatait igyekszik megtölteni a reformpedagógia szellemében mûködõ munkaiskola életére jellemzõ tanítási tartalmakkal. Mindemellett lelkesen népszerûsítette az olasz pedagógia képviselõinek eszméit, könyvet írt az olasz nevelésügyrõl.
A egyetem Szegeden maradó részét újjá kellett szervezni, új oktatókra volt szükség. 1941-ben hozták létre a Lélektani Intézetet (immár önálló egységként) elsõ vezetõje Bognár Cecil (1883-1967), bencés paptanár lett. Ha a kolozsvári-szeged i egyetem pedagógiai iskoláját úgy jellemeztük, hogy arra a tradicionális herbartiánus pedagógia meghaladásának igénye volt jellemzõ, akkor az egyetem pszichológiai iskolájának karakterisztikus vonásaként egyfelõl a gyermektanulmány és a fejlõdéslélektan iránti érdeklõdést, másfelõl pedig a nevelési problémák lélektani jellegû vizsgálatának igényét tüntethetjük fel. Szembeötlõ vonásai voltak ezek már Várkonyi Hildebrand pedagógiai-lélektani munkásságának is, de jószerivel ugyanezek jellemzõe k Bognár Cecil életmûvére is. Írásaiban szívesen foglalkozott az iskolás gyermek sajátosságaival, a gyermektípusokkal, a nevelés lélektani kérdéseivel. A tudományos közéletben is ismert személyiség volt: 1931-tõl õ vezette a Magyar Gyermekta nulmányi Társaság Gyermekpszichológiai Szakosztályát.
A szegedi egyetem Lélektani Intézetének élére már országszerte elismert pszichológusként, pályájának csúcsán érkezett. Ekkor már jelentõs mûvek egész sorának szerzõjeként ismerték. 1941-ben, már a szegedi professzorként jelentette meg "Mi és mások. A m indennapi élet lélektana" címû könyvét, melyben a társas érintkezés lélektani kérdéseit vizsgálta a gyakorlat számára is értékes útmutatásokat adva. Jellemzõ a könyv népszerûségére, hogy három kiadásban jelent meg az egymást követõ években.
Az 1950-51-es tanévben - Bognár Cecil nyugdíjazása után - a Lélektani Intézet beleolvadt a Neveléstudományi és Lélektani Intézetbe, amelynek vezetõje ekkor már egy esztendeje Tettamanti Béla (1884-1959), az egyetem egykori m agántanára volt. A lélektan szerepe az ötvenes években visszaszorult: heti két órában oktatták, és csupán általános lélektani stúdiumokat hirdethettek. (A pszichológia kedvezõtlen helyzetének magyarázza a korabeli magyar tudományos életet befolyásoló párt nomenklatúra "pszichológia-ellenessége". A lélektant is - akárcsak a szociológiát - a burzsoá ideológia közvetítõ közegének tartották.)
Ha Tettamanti Béla életmûvét nyomon követjük, ellentmondások, paradoxonok sora rajzolódik ki elõttünk. Sajátos kettõsség figyelhetõ meg gondolkodásmódjában. Mint láttuk, 1945 elõtt a polgári pedagógia alapos ismerõje, tudósa, elismert kép viselõje volt, mesterének tekintette Imre Sándort, a magyar nemzetnevelés elméletének kidolgozóját. 1945 után viszont a marxizmus hatása alatt, az új társadalmi-politikai berendezkedés hatására (esetleg nyomására?) õ tette az elsõ határozott lépéseket a marxizmus pedagógiája magyar változásának kidolgozása felé. Tudjuk róla, hogy széleskörû nyugat-európai mûveltség, elmélyült filozófiai gondolkodás, tudós-habitus, jellemezte. Találkozása a vulgár-marxizmussal (s ennek is a szovjet hatalmi-id eológiai és pártérdekektõl eltorzított változatával) mégis azt eredményezte, hogy ezt az ideológiát abszolútnak, a fejlõdés csúcsán álló filozófiának ismerte el, s mindent megtett azért, hogy munkáiba beépítse.
Mindenekelõtt "szocialista" pedagógiát - tehát a polgári neveléselméletektõl különbözõ pedagógiát - akart alkotni. Más szerzõktõl eltérõen õ eredetileg nem a múlttal, a hazai pedagógiai hagyománnyal való gyökeres szakítás és a szovjet minták szolgai má solásának a híve volt. Ellenkezõleg: a magyar pedagógiai örökség szerves továbbfejlesztésében látta az új, a szocialista nevelés kialakításának lehetõségét. De õ sem emelkedhetett felül a hazai kultúrpolitika erõszakos korlátozásain, ezért kísérlete (hogy t. i. a hazai folyamatosságba építse bele az új pedagógiát) csak részben sikerült. Számára is a szovjet minta, a szovjet pedagógiai szakirodalom vulgarizmusa lett a követendõ példa: Marx, Engels, Lenin és Sztálin "pedagógiai t anítása" a nevelésrõl való gondolkodás központi magja; szerinte is a szocializmus, a kommunizmus a társadalmi fejlõdés csúcsa; s e társadalom "építésének" eszköze a nevelés, az iskola, a pedagógus; tehát egy politikai párt hatalmi harcainak függvénye, s a cél közelre s távolra egyaránt a kommunistává nevelés egy vulgáris marxizmus jegyében.
Pedagógiai írásai a tudományos mûvek 50-es évekbeli sorsát tükrözik: szerzõjük szakértelme és jóindulata beleolvad a vulgáris szakzsargonba, a Marx-Engels-Lenin-Sztálin frazeológia ismételgetésébe. Õ is kötelezõnek érzi magá ra, hogy gondolatainak logikai során át eljusson annak kimondásáig: a kommunizmus a fejlõdés csúcsa, s minden e konklúzióból következik a neveléselméleti alapfogalmakon és rendszerekben éppúgy, mint a neveléstörténeti gondolkodásban.
Tettamanti mûvei is kétarcúak, akárcsak az 50-es évek hazai tudományos mûvei általában. Egyrészt megtalálható bennük a pedagógiai problémák figyelemre méltó, elfogadható, illetõleg vitára ösztönzõ fejtegetése úgy, hogy azzal szerzõjük a hazai és európai pedagógiaelmélet folyamatába illeszkedik, azt folytatja, fejleszti, gazdagítja. Másrészt viszont mindezek közegében sok a frázis, a "marxizmus-leninizmus klasszikusaival" feldúsított ideologikus elem, a nem a pedagógiához tartozó járulékos adalék .
Mindezek mellett Tettamanti 1945 után írt mûvei közül a mai olvasó is jól hasznosíthatja azt a befejezetlenül maradt egyetemes neveléstörténeti monográfiát, amelynek ókorral foglalkozó fejezete megjelent a neveléstudományi tanszék elsõ aktájában .
Látható tehát, hogy az ötvenes évek a szegedi egyetemen sem kedveztek a korábbi termékeny és sokszínû pedagógiai irányzatok fejlõdésének. Az empíriára építõ pedagógiák csak évtizedek múlva bontakozhattak ki újra, s a teoretikus neveléstudomány alakulás át is erõteljesen befolyásolták a korabeli ideológia voluntarista tartalmai. Így volt ez nemcsak Szegeden, hanem az ország valamennyi felsõoktatási intézményében.
Tettamanti Bélát 1959-ben Ágoston György követte a Neveléstudományi és Lélektani Intézet élén. Elõdjéhez hasonlóan a marxista alapozású pedagógiát képviselte, a késõbbiekben iskolakísérleteket folytatott, illetve egyetemtört éneti kutatásokat kezdett. 1963-ban útjára indította az azóta is évente megrendezett Pedagógiai Nyári Egyetemet, amely a kezdetektõl fogva lehetõséget nyújtott az iskolaüggyel kapcsolatos aktuális kérdések tárgyalására.
Az 1970 óta ismét önállóvá váló Pszichológia Tanszék vezetõje húsz esztendõn keresztül Duró Lajos volt. A tanszék tudományos kutatásai a tanárképzés profiljához igazodóan fõleg neveléslélektani témakörökre terjedtek ki. Ezek közé tartozot t az erkölcsi tulajdonságok és az interperszonális kapcsolatok összefüggésének kutatása (Duró Lajos), a környezeti ártalmak és személyiségzavarok pszichológiai vizsgálata (Veczkó József), illetve a tanulói személyiség megismeré sére irányuló kutatás (Németh Kálmán).
A hetvenes években a Pedagógiai Tanszék újjáalakuló
fõ kutatási profilja már sok szempontból folytatása
az 1930-as években megalapozott empirikus kutatási tradícióknak.
A tanszéken - Nagy József professzor irányításával
- olyan oktatási k ísérletek és vizsgálatok
indultak el (programozott oktatás elmélete, készség-
és tudásszintmérõ tesztek kidolgozása,
új beiskolázási modell, a középiskola
szerkezeti átalakítására irányuló
kísérletek, a képességek fejlõdésével
és fejlesztésével kapcsolato s felmérések
és kísérletek), amelyek csakhamar országos
jelentõségûvé váltak, megfeleltek az
európai normáknak és a nyolcvanas évek végére
elvezettek a kutatómunka sokirányú kibontakozásához
és nemzetközi elismertségéhez. A pedagógiai
értékelés és a képes ségkutatás
terén elért eredmények teremtették meg annak
a csoportnak az elismertségét, amelyet ma szakmai körökben
"Szegedi Mûhely"-ként tartanak számon. A
kilencvenes évek elején sor került a tanárképzés
pedagógiai tárgyainak teljes tartalmi megújítására
és a bölcsészkaron a képzés szerkezeti
átalakítására, szélesebb körû
elméleti ismeretek közvetítésével és
a gyakorlatok teljesebb rendszerével. A magiszteri fokozatnak megfelelõ
pedagógiai szakértõ képzés 1991-ben
indult meg. "A kognitív kompetencia fejl õdése
és fejlesztése" c. doktori program akkreditálására
1993-ban került sor. A tanszéken rendszeresen tanítanak
külföldi vendégoktatók. 1991 óta öt
vendégprofesszor összesen 10 szemesztert tanított. Az
utóbbi években különbözõ pályázatok
révén a tanszék oktatói a Pedagógiai-Pszichológiai
Intézet könyvtárát közel 4 millió
forint értékû könyvvel gyarapították.
A tanszéken alakult meg az Alapmûveltségi Vizsgaközpont,
mely késõbb intézményileg kivált az
egyetembõl, de irányítását továbbra
is a tanszék oktató i végzik. A központ és
a tanszék között intenzív oktatási, kutatási
együttmûködés folyik. A tanszékhez kapcsolódik
1991 óta a Magyar Pedagógia (az MTA Pedagógiai Bizottságának
folyóirata) szerkesztése is. 1995-ben a tanszéken
alakult meg az MTA Képességku tató Csoportja.
Ágoston György (1993): Felméri Lajos. Magyar Pedagógusok, O.P.K.M. Bp.
Csapó Benõ (1992): Educational Testing in Hungary. Educational Measurement: Issues and Practice. Vol. 11. No. 2.
Devich Andor (1990): A szegedi tudományegyetem története 1921-1944. I. kötet, JATE Kiadó, Szeged.
Gácser József Pukánszky Béla (1992): Tettamanti Béla élete és pedagógiai munkássága. Szeged.
Heksch Ágnes (1969): Imre Sándor mûvelôdés-politikai rendszere. Tankönyvkiadó, Bp.
Köte Sándor (1997): A hazai neveléstudomány tudományelméleti alapkérdései. O.P.K.M. Bp.
Pukánszky Béla (1986): A Prohászka -Tettamanti-vita. Magyar Pedagógia, 1986. 3-4. sz. 394-410.p.
Pukánszky Béla (1987): Tanárképzô vagy egyetem? Adalékok a kolozsvári egyetem Szegedre költözésérõl. (1919-1921). Magyar Pedagógia, 4. sz. 424-433.p.
Pukánszky Béla (1988): Tettamanti Béla neveléstöténet-írói munkássága. Magyar Pedagógia, 4. sz. 418-432. p.
Pukánszky Béla (1990): Schneller István. Magyar Pedagógusok. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Bp. Második kiadás: 1995.
Pukánszky Béla (1990): A középiskolai tanárképzés története a Kolozsvárról Szegedre átköltözô egyetemen (1919-1921). Fejezetek a pedagógusképzés történetébôl III. Csongrád megye. Szeged, MTA-SZAB, 45-89.p.
Pukánszky Béla (1995): A személyiség pedagógiája. Utószó Tettamanti Béla: "A személyiség nevelésének magyar elemélete - Schneller István rendszere" c. könyvének reprint kiadásához. OPKM, Bp., I-X. p.
Pukánszky Béla (1995): Imre Sándor Neveléstana. Utószó Imre Sándor Neveléstan c. könyvének reprint kiadásához. OPKM, Bp., 337-341. p.
Varga Márta (1993): Várkonyi Hildebrand Dezsõ neveléslélektani munkásságának fõbb pedagógiai vonatkozásai. Bölcsészdoktori értekezés, Szeged.
Zakar András (szerk.) (1988): Várkonyi (Hildebrand) Dezsõ emlékkötet. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Sectio Paedagogica et Psychologia, 30. Szeged
The History of Scientific Trends in Education and Psychology
at the University of Szeged
At the university of Szeged education and psychology have always followed peculiar and characteristic directions. Educational and psychological research trends were formed that from the first moment on offered alternatives to the teachings o f the professors at the University of Budapest. The differences between the positions of the two universities are particularly striking in the case of education: their contradicting opinion on J. F. Herbart's ideas on education is a decisive feature that marks well the difference between the two schools. From the end of the last century most professors from Budapest supported the theory of education called Herbartianism. Its most important characteristic feature was a narrowly intellectual understanding o f education. Professors of education in Szeged kept visible distance to this theory and also criticized it. They laid their theories on different foundations. Differences in theoretical viewpoints often led to disagreements between the two schools, what i s more, to discussions in contemporary journals of education.
The school of education and psychology in Szeged was not established without any antecedents. At the University of Kolozsvár, founded in 1872, there was an Institute of Education from the beginning. Psychology, however, did not have its own department, and as a result, professors of education had to deal with psychological issues in their lectures too.
The first professor of education in Kolozsvár was Lajos Felméri (1840-1894), who based his educational theory primarily in the works of English and French educationalists. Throughout his lifetime he moderately criticized the ideas of J. F. Herbart. In 1890 he published a book with the title "A Handbook of Educational Sciences", in which he disclosed his educational concept relying on the findings of contemporary Anglo-Saxon educational research. He also showed a vivid interest in psychological factors affecting education and attributed huge importance to the results of contemporary experimental and child psychology. Consequently, we have good reason to call him a forerunner of child psychology-based inductive educational theory.
After the early death of Lajos Felméri, a Lutheran theologian, István Schneller (1847-1939) was appointed as leader of the Institute for Education at the University of Kolozsvár in December 1894. Schneller, unlike Felméri, did not follow Anglo-Saxon tr aditions, he rather relied on classic German philosophy and protestant theology when forming his own theory of education. He focused his interest on children's ethical development and on the process of how a "wild" nature-bound personality becomes a moral one. He identified three stages of this process: sensual I-dentity, historical I-dentity and pure I-dentity. His conception of moral development reflects the ideas of the German theologian, Schleiermacher, just as Pestalozzi's theory of development and K ároly Böhm's influence, a neo-Kantian philosopher from Kolozsvár. As opposed to adherents of Herbart, who overemphasized the significance of cognitive education, Schneller concentrated on working out an educational theory which aims at the development of the whole personality. He was not only an important theorist but he accomplished remarkable work as a founder of educational institutions: in 1917 he established an alternative school in Kolozsvár. The school with its inner structure and its special progr ams of study offered distinctive opportunities for promoting individual talents. Schneller's secondary school for practicing teacher trainees did not survive the tragic moment in May 1919 when Rumanian authorities took over the Hungarian University of Kol ozsvár by military force. Istv n Schneller as the rector of the university had a major influence on the decision that the university eventually was moved to Szeged in the autumn of 1921 after a short temporary stay in Budapest.
After moving to Szeged the old professor of education could only work one more year as the Head of the Institute for Education. The already 75-year-old Schneller asked for a sabbatical leave in the Academic Year of 1922/23 (György Bartók, the philosoph er was appointed as a temporary head for this period) and in the end, he retired in December 1923. He still had an enormous influence on the development of educational theory in Szeged, because his former student from Kolozsvár, Sándor Imre (1877-1945) fo llowed him as leader of the Institute.
Sándor Imre's name is closely related to the idea of educating for national identity, which was a central motif in his work throughout his lifetime. He succeeded in creating a harmonious combination of exclusively individualistic educational theories a nd of those concentrating excessively on community education; that is, he integrated individual- and social psychology. Sándor Imre's work can be characterized by the pursuit of synthesis. He published his comprehensive-systematic work on education (The D iscipline of Education) in 1928, while he was working in Szeged. He wrote his book primarily for university students and secondary level teacher trainees, and he described the circumstances, mechanisms and methods of schooling in detail. He was not only c oncerned about creating an abstract scientific theory, but he also wished to form future teachers' ways of thinking and attitudes by offering a practice-oriented theory for them. In addition, he was enormously active in conveying science in a popular and understandable form: he had something to say for teachers in all types of schools.
It was in the period of S ndor Imre's administration that Béla Tettamanti, an enthusiastic advocate of the education for national identity, worked as a tenured professor at the university. In the journal "Magyar Pedagógia" (Hungarian Educational S cience) he exercised harsh criticism on the educational philosophy of Lajos Prohászka, a professor of education from Budapest who based his theory on cultural philosophy. In contrast to Prohászka's "high culture focused" attitude that stressed the importa nce of culturally valuable information in teaching, Tettamanti set the education for national identity as an example. This theory relied on social factors and community groups as bases for upbringing.
For the first time in the history of Hungarian higher education an Institute for Educational Psychology was founded at the university of Szeged in 1929. Hildebrand Várkonyi (1888-1972), a Benedictine monk was appointed as its first professor. (After Sá ndor Imre left for Budapest in 1934 this new institute was united with the former Institute of Education).
Hildebrand Várkonyi, who graduated in Paris and could be characterized by French orientation, was an excellent lecturer: even students from other faculties attended his readings. He presented the newest trends in psychology of his time (the ideas of Pi aget, Janet, Freud, Jung and Adler) with fantastic enthusiasm. His research interests were focused on psychological questions of education. He supported the movement of "New Education", and the directions of "Reform pedagogy", which placed the particulari ties of childhood and children in the centre of attention. He directed the work of the university's elementary school, the Garden School in Újszeged between 1936 and 1940 too, where there were possibilities for trying and testing new ideas and methods.
In 1940 after Hungary annexed North-Transylvania the "Ferenc József" University was transferred back to Kolozsvár. Most of the professors left Szeged, among others, Hildebrand Várkonyi moved to Kolozsvár too. In 1940 a legally new university named afte r Miklós Horthy was established in Szeged. At the new university János Mester (1879-1954), a former professor at the Department of Philosophy, became Head of the Institute of Education and remained in office until the Academic Year of 1948-49. He was prim arily concerned with modernizing the content and methods of teacher training. He was also interested in teaching gifted children and in the methodology called learning by doing. His attempt to integrate curriculum contents from the "Arbeitsschule" (where real manual labour made up an essetial part of the curriculum) into the formal stages of traditional Herbartian educational practice deserves attention. Furthermore, he was an ardent advocate of Italian educational philosophy, he wrote a book on the Itali an education system.
The part of the University that remained in Szeged had to be reorganised and there was a need for new professors. In 1941 the Institute for Psychology was established (now as an independent unit), and Cecil Bognár (1883-1967) a Benedictine priest and p rofessor was elected as its first leader. If educational research at the University of Kolozsvár-Szeged can be characterized by intentions to develop alternatives to traditional Herbartian philosophy, then psychological research at the university is marke d by an interest in child psychology and development. This could already be detected in Hildebrand Várkonyi's educational-psychological work, and the same is true for Cecil Bognár's research. In his writings he dealt with, among others, the characteristic features of school-age children, the types of children and with issues of educational psychology.
In the Academic Year of 1950-51 the Institute for Psychology was merged into the Institute of Education, whose leader at that time had been Béla Tettamanti, the former tenured professor of the university, for already a year.
After the second world war, at the time of the coalition government Béla Tettamanti made an attempt in saving the values of Hungarian educational theories. At the end of the 1940s he was among the first researchers to deal with "socialist education" fo llowing a soviet pattern. His most important piece of work after 1945 is his monograph on the history of education, which he could not finish any more.
Béla Tettamanti was followed by György Ágoston in 1959 as Head of the Institute for Education and Psychology. His educational theory emerged from the philosophy of Maxism-Leninism. Later he ran a developmental project, in which he examined the possibil ities of establishing a comprehensive secondary school. He has also writings on the history of education and on the history of the university.
The fifties did not favour the development of the former prosperous and manifold directions in education. The branches based on empiricism could start to flourish again only in decades and research in educational theory was also strongly influenced by voluntaristic tendencies of the contemporary communist ideology. However, this was true for all the institutes of higher education in Hungary and not only for Szeged.
The Department of Psychology became independent again in 1970 and its Head was Lajos Duró for twenty years. He was succeeded by Erzsébet Kemény Gyimes and then by Ferenc Erõs. Since 1994 Zsuzsanna Vajda has worked as the leader of the Department.
In the 1970s experiments and research work on the Department of Education were started under the direction of Professor József Nagy in the fields of education that were not controlled by communist ideology any more, and as a result, up-to-date norms an d requirements of educational research could be applied. This helped a lot in preserving the quality of research work at the Department of Education and in keeping alive progressive traditions. The theory of programmed teaching, the creation of tests meas uring skills and levels of knowledge, the new model of schooling, experiments in restructuring secondary schools and surveys and research on the development of cognitive abilities served as antecedents of the trends determining the present work of our dep artment.
Pukánszky Béla