SHULAMITH SHAHAR:
A gyermeknemzésrõl vallott középkori keresztény felfogást az ambivalencia jellemezte. A legkeresztényibb életmódnak az aszkétizmust tartották, és akik teljes lényüket Isten szolgálatának szentelték - a papok, szerzetesek és apácák - lemondtak a családi életrõl. Létezik-e nagyobb áldozat, mint amikor az egyén lemond arról, hogy testével rendelkezzék? Miféle élet lehet annál keservesebb, mint azé a férfié, aki nap mint nap végigszenvedi a feleség és az utódok ellátásával együtt járó megpróbáltatásokat? Van-e olyan élet, mely kevésbé szolgálja Isten imádatát, mint azé az emberé, akit sok-sok érzelmi szál köt a földi világhoz? (1) E kérdéseket Abelard tette fel egyik prédikációjában, miután belépett a szerzetesrendbe. A szintén a 12. században alkotó Clunyi Bernard aggodalommal vélekedett korának nagyarányú népességnövekedésérõl. Egyre csak szaporodik az emberi horda, az emberekbõl kiveszett a vallásos áhítat, s a féktelen testi vágy házasodáshoz és mérhetetlen szaporodáshoz vezet. (2) Egy szent leánynak - életrajzírója jegyezte le - meg kellett küzdenie a Sátán kísértésével, merthogy az arra próbálta csábítani, hogy fiúkat és leányokat szüljön. A gyermekeket a boldogság forrásaként írják le, ez az öröm azonban a Sátántól ered, aki a Szentírást céljának megfelelõen idézi. (Genezis 1:22, 9:7) (3)
A nõknek szánt útmutatókat író világi szerzõk némelyike egyszerûen ügyet sem vetett a gyermekekre, szülésükre, nevelésükre. Az a szerzõ, aki aprólékosan részletezi, hogy a nõ házastársi kötelességei teljesítése mellett miként õrizze meg szexuális tisztaságát, vagy teljesen mellõzi az anyasággal járó feladatokat, vagy csak kurtán és közömbösen említi. Nem kétséges, hogy inkább a nõ feleségszerepét - s nem anyaszerepét - helyezi elõtérbe.
Az udvarló költészetben felmagasztosult - platonikus vagy érzéki - szerelem célja sohasem a gyermeknemzés volt.
A világi irodalom olykor más érvekkel is elõhozakodik, komoly vagy humoros formában, annak bizonyítására, hogy a gyermeknemzés "roppant vezeklés". (4) Nem azért, mert a gyermek "testi aktus" gyümölcse, és nem is azért, mert e cselekedet gátolja Isten feltétel nélküli imádatát, hanem azért, mert a gyermek sok gond, baj, szenvedés, anyagi kiadás forrása, és a feleség rabszolgájává süllyeszti a férfit. (A szerzõk csaknem kivétel nélkül férfiak.)
"A kisgyermeket, a nagyobbacska gyermeket és
az idõsebb gyermeket képtelenség szeretni.
A csecsemõ gondozása fárasztó, nem
lehet tõle éjszaka aludni. A nagyobbacska gyermek
elkószál az utcán, óvni kell a lovaktól
és szekerektõl. Az idõsebb gyermek harcol
apja-anyja ellen az örökségért, és
úgy kell kivonszolni a kocsmából..."
(5) - írja egy szatirista. Eustache Dechamps, a késõ
középkor borúlátó költõje
pedig így ír:
"Boldog az, akinek nincs gyermeke, hiszen a
kisgyermek mind csupa sivalkodás és bûz; csak
fáradság és gond van velük; ruházni,
táplálni kell õket, szüntelenül
rettegünk, hogy elesnek, és felsebzik magukat; mindenféle
nyavalyát szereznek és meghalnak. Ha felnõnek,
gonosztevõk lehetnek, börtönbe kerülhetnek.
Csupa gond és bánat; az aggódásért,
gondokért és költségekért semmiféle
boldogság nem kárpótol. Van-e nagyobb szerencsétlenség,
mint a nyomorék gyermek? (6) (Ford.: Szerb Antal)
Amikor Heloïse megpróbálta Abelard-t eltántorítani házassági ajánlatától, nemcsak Szt. Pál és az egyházatyák, valamint az ókori bölcselõk házasságellenes érveit citálta, hanem egy filozófus - egyben apa - családi életének valósághû mozzanatait is ecsetelte. Képes vajon egy keresztény filozófus elmélkedni és alkotni olyan hitvány otthonban, melyet betölt a szolgálólányok karattyolása, a szoptatós dajkák altató éneke, a csecsemõk óbégatása, a kisgyermekekkel járó, soha nem szûnõ piszok és rendetlenség? - teszi fel Heloïse a kérdést. A virágzó középkor századaiban egyedül a katar eretnekek utasították el teljesen és egyértelmûen a nemi kapcsolatot és a gyermeknemzést, de mivel a teológusok és a morális traktátusok szerzõi is az önmegtartóztatást tekintették a legfõbb értéknek, a már említett világi szerzõk (és a hozzájuk hasonlók) úgy írhattak a gyermekek nemzését és felnevelését választókról, ahogyan írtak, anélkül, hogy az eretnekség vádjától kellett volna tartaniuk.
Sõt az egyház egyik-másik képviselõje nemcsak helyeselte az önmegtartóztatást, hanem a gyermekek odaadó nevelését mint az önmegtartóztatást elutasítók - azaz szülõk - elsõdleges feladatát meg sem említette. A prédikátorok és a morális mûvek szerzõi elítélték a gyermekeiket kényeztetõ szülõket, és akik gyermekeik érdekében nagyratörõk, a kevélység bûnébe esnek. Az ilyen szülõk fáradságos munkába ölik idejüket, olykor az ételt is megvonják szájuktól, vagyonukat elzálogosítják, adósságba keverednek, csak hogy kielégítsék gyermekeik minden szükségletét és biztosítsák jövõjüket. Van, aki nem tudja visszafizetni adósságait, és van, aki lopásra vetemedik. Nem fizetik a dézsmát és nem adakoznak a szegényeknek. A szerzõk leírásában a gyermekek nemcsak a baj és a szenvedés kútfõi, hanem kerékkötõk is, mert megakadályozzák szüleiket jótettek végrehajtásában, sõt a bûnre is hajlanak. Azok viszont, "akiknek nincsenek utódaik, az egyháznak adományozzák a pénzüket és jótékonykodnak a szegényekkel" - írja egy szerzõ. (8) Egy közismert moralitás történetben a király felteszi a kérdést a bölcsnek, hogy az embernek szeretnie kell-e gyermekeit. A bölcs azt válaszolja, hogy az embernek elõször is Istent kell szeretnie, azután önmagát, s csak ezt követõen gyermekeit. Aki önmagánál jobban szereti gyermekeit, az minden energiáját és pénzét az õ támogatásukra és boldogulásuk elõsegítésére fordítja, és cselekedetei nem a saját lelke üdvét szolgálják. (9) Ugyancsak e meggyõzõdés sugalmazására - Isten odaadó szolgálata a legfõbb érték - és Máté evangéliuma nyomán Krisztus szavaira építve ("és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám", 10:37), az egyházi szerzõk olykor azokat a nõket és férfiakat dicsõítették, akik azt választották, hogy a világtól elvonulva egy szerzetesrendben éljenek, akár a gyermekeiktõl való elszakadás árán is.
A gyermekek elhagyása Isten szolgálatáért és ennek megokolása több nõi szent életrajzában is feltûnik, lássunk rá két példát. A paraszti sorban született Cortonai Margit évekig egy nemesember szeretõje volt és fia született tõle. Szeretõje tragikus körülmények közepette meghalt, Margit ezt az isteni igazságszolgáltatás megnyilvánulásának tekintette, bûnbánatot gyakorolt, és ferencesrendi szerzetesek tanácsára fiával Cortonába költözött. Imádkozással töltötte napjait, nem fõzött fiának, alig váltott vele szót - hogy ne szakítsa meg imáit. A nekik járó friss ételeket mind a szegényeknek adta, õ és fia hulladékokon tengõdtek. Amikor belépett a ferencesek harmadik rendjébe, a fiút Arezzóba küldték tanulni. Egy szép napon, miközben Margit imáiba merült a templomban, megjelent a fiú tanítója, hogy tájékoztassa õt fia elõmenetelérõl, és hogy megkapja fizetségét. Margit azonban már elfelejtette, hogy neki fia van. A szerzõ szerint ennek oka az volt, hogy Isten szolgálatáért Margit teljesen elszakadt a világtól és az anyai érzésektõl. Amikor a fiú nem érkezett meg, hogy anyjával töltse a húsvéti ünnepeket, a faluban az a szóbeszéd járta, hogy Margit - szegénységében és kétségbeesésében - megölte gyermekét. A szerzõ értelmezésében azonban Margit az evangéliumi tanítást példázta: "és szeretett võlegénye, Jézus szeretetéért az anya elhagyta egyetlen fiát" (10) Az özvegy Pesarói Michelinának volt egy barátnõje, aki igen nagy befolyással bírt rá, és megpróbálta rávenni, hogy lépjen be a ferencesek harmadik rendjébe. Michelinának azonban volt egy beteges kisfia, s míg a fiú élt, õ nem tudott belépni a rendbe. A két asszony elhatározta, hogy Istenhez fordulnak és ígéretet tesznek, hogy a gyermek halála után Michelina Õt fogja szolgálni haláláig. Ez így is történt. Míg imádkoztak, egy hangot hallottak: "Legyen fiad a mennyben, itt mellettem. Felmentlek a szeretet kötelezettsége alól. Eredj békében." Mikor az asszony hazatért, látta, hogy gyermeke halott, és angyalok szálltak le, hogy elvigyék a fiú lelkét. (11) Ha ez tényleg így történt, akkor az eset - még középkori kontextusban is - a pszichopatológia körébe tartozik. De nem a valós tények számítanak: ha a történet a képzelet szüleménye is, bizonyos kulturális attitûdöt tükröz. Életrajzíróik elõadásában a két asszony magatartása a mindenek feletti vallásos áhítat és szent mivoltuk megnyilvánulása.
A dolog azonban nem ilyen egyértelmû. Mivel a kereszténység már kezdettõl fogva kiállt az emberi élet szentsége védelmében, nyomatékosan ellenezte mind a gyermekgyilkosságot - még a fogyatékos és a törvénytelen gyermekek megölését is -, mind a magzatelhajtást, mely szintén az Isten és a felebarátok szeretete ellen irányuló erõszaktételnek minõsült. (12) Még a halálra ítélt nõ meg nem született gyermekét is megillette az élet joga, s az a szokás alakult ki, hogy elhalasztották a terhes asszonyok számkivetését vagy kivégzését. (13) A test esendõségének tett engedményként Szt. Pál engedélyezte ugyan a házasságot, és a gyermeknemzést nem tartotta a házasság legfõbb céljának (Pál levelei a Korinthusbeliekhez I. 7:9), a gyermekek nemzése azonban a házasság három céljának egyike (a bûn elhárítása és a társas együttlét mellett), és a házasságon belüli nemi érintkezés legfõbb igazolása. A meddõség nem jelentette azt, hogy a házasság semmissé nyilvánítható, a házassági szertartást azonban gyermeknemzési áldás kísérte (14), és a kereszténység elõtti rítusok keresztény változatai a termékenység biztosítására törekedtek. A prédikátorok megintették az agglegényeket, akik gazdasági megfontolásból tartózkodtak a nõsüléstõl (s azzal gyanúsították õket, hogy a házasság keretein kívül létesítenek nemi kapcsolatot), és figyelmeztették a nõs férfiakat is, akik "Onan cselekedetét" utánozták (vagyis a coitus interruptust), vagy - további gyermekek nemzésétõl félvén, akiket szegénységükben nem tudnának felnevelni - tartózkodtak a házastársi viszonytól. (15) Másszóval egyértelmû különbséget tettek azok között, akik az egyház keretein belül választották az önmegtartóztatást, illetve a világiak között. Az utóbbiakat arra buzdították, hogy házasodjanak és gyermekeket hozzanak létre. A 13. század második felétõl a széles körben elterjedt vallásos irodalom mellett Arisztotelész elméletei is nagy népszerûségnek örvendtek, ideértve a gyermeknemzés természetes vágyáról és a családról mint alapvetõ társulásról vallott nézeteit. Ennek megfelelõen Aquinói Tamás és mások úgy írták le a gyermeknemzési vágyat, mint amely a természetes ösztönbõl származó természeti törvénybõl ered. (16) A fiak sokaságát áldásnak tartották, és a prédikátorok evilági jutalom kilátásba helyezésével buzdították híveiket szüleik megbecsülésére: a földi javakkal egyenértékû - fõleg fiú - utódokkal. (17)
Gyakran olvasható a világi irodalom alkotásaiban, hogy a környezet ragaszkodik ahhoz, hogy a hûbérúr fõhõs megnõsüljön és örökösrõl gondoskodjék, különben elhagyják. (18) A 13. századi világi szerzõ, Novare-i Fülöp írja, hogy bár a világról való lemondás Isten szolgálatáért és az üdvözülés elnyeréséért a lélek spirituális nyeresége, a gyermek pedig a test spirituális nyeresége, mindazonáltal a gyermekek az öröm forrását jelentik szüleik számára, s ezt a szülõk nem cserélnék el a világ minden kincséért sem. Az apa nevének viselésével a gyermekek megõrzik apjuk és elõdeik emlékezetét. (19) A Dives et pauper (A gazdag és a szegény) címen ismert, a 15. század elejérõl származó mû szerzõje azt vallja, hogy aki utódokat hagy maga után, nem hal meg végérvényesen, mert tovább él nyomdokaiba lépõ gyermekeiben; (20) vagy ahogyan a 13. századi szerzõ írja: "Az apa utódaiban óhajtja megkettõzni önmagát". (21) Az egyik szerzõ, aki mélyen elítélte a magzatelhajtást elkövetõ nõket, azzal magyarázta e cselekedet tilalmát, hogy az gátolja az emberiség szaporodását. (22) Úgy tûnik tehát, kulturális attitûdök is segítették az utódok létrehozását célzó biológiai és érzelmi ösztöntörekvéseket, vagyis azt a belsõ kényszert, hogy az emberek gyermekeket hozzanak a világra politikai-dinasztikus vagy gazdasági okokból (a nemesek például örökösre vágytak, a parasztoknak pedig további munkáskezekre volt szükségük), s ez egyáltalán nem volt összeegyeztethetetlen az érzelmekkel.
A korabeli felfogásból eredõen a világra jött gyermeket Isten a szülõk megõrzésére bízta, tehát elsõsorban nem tulajdona szüleinek (ellentétben a római gyakorlattal, mely szerint a gyermekek jogilag az apák tulajdonát képezték, s még életben maradásukról is az apák dönthettek a patria potestas, az apa korlátlan hatalma értelmében ). (23) A teológusok, prédikátorok és a didaktikus mûvek szerzõi kiterjesztették a szülõknek a megõrzésre rájuk bízott gyermekek iránti kötelezettségeit: a szülõkre hárult gyermekeik eltartása, védelme, megfelelõ nevelése, keresztény szellemû oktatása. Isten színe elõtt felelõsek voltak gyermekeikért.
A 12. század tanúja volt a Szûz Mária kultusz virágba szökkenésének: Máriában benne fogant meg Krisztus, õ szülte és nevelte. A szüzességet dicsõítõ egyházi emberek világos különbséget tettek a természeti törvények áthágásával életet adó Szentanya és a természetes módon megfoganó és gyermeket szülõ asszonyok között. A társadalom szélesebb rétegeihez szóló mûvészeti ágakban és a prédikációkban azonban a Szentanyát az odaadó anya archetípusaként ábrázolták. Lefestették várandós állapotában, vagy amint fiát szoptatja, dédelgeti, játszik vele - minden anyának példaként állítva. A szentté váló, gyermeküket elhagyó és életüket isten szolgálatának áldozó nõk szöges ellentéteképpen a szentek életrajzában anyjuk dicsérete található, s ráadásul azoknak az asszonyoknak a dicsérete, akik férjhez mentek, gyermekeket szültek és neveltek, mielõtt elvonultak a világtól, és haláluk után boldoggá avatták õket. Szt. Pál szellemében, aki így szólt: "Mindazáltal megtartatik a gyermekszüléskor, ha megmaradnak a hitben és szeretetben és a szent életben mértékletességgel." (Pál apostolnak Timótheushoz írt elsõ levele, 2:15), a szerzõ nemcsak azért magasztalja ezeket az asszonyokat, mert gyermekeiket keresztény nevelésben részesítették, hanem mert maguk táplálták és odaadó szeretettel nevelték õket. (24) Több szerzetesrend jogszokásgyûjteménye is tartalmazza azt a záradékot, mely engedélyezi a világtól elvonulni és szerzetesrendbe lépni szándékozó szülõknek, hogy gyermekeiket magukkal vigyék. Aquinói Tamás világosan leszögezi, hogy ez kötelessége a szerzetesi életet választó szülõknek, ha gyermekeik még kicsik és gyámolításra szorulnak. (25)
Herlihy megjegyezte, hogy a 14-15. században
az Európa népességét pusztító
pestisjárványt követõen a családapák
egyre erõsödõ belsõ késztetés
hatására arra törekedtek, hogy a lehetõ
legjobban gondoskodjanak el feleségükrõl és
gyermekeikrõl, hogy elárasszák õket
szeretetükkel és védelmezzék õket.
Ebben az idõszakban Józsefet - Mária és
a gyermek Jézus védelmezõjét - az
ideális apa megtestesítõjeként emlegették.
Fontos kiemelnünk, hogy a 12-13. századi népességnövekedés
korszakában is hangsúlyozták, hogy a szülõknek
kötelessége a rájuk bízott utódok
felnevelése, védelmezése és tanítása,
és nagy figyelmet fordítottak a férj szerepére
is: feleségének, gyermekei anyjának a védelmezõje.
(26)
Vegyük most szemügyre a korszak gyermekképét. Miképpen a középkori kultúra ambivalenciával viseltetett a gyermeknemzés iránt, úgy a gyermekrõl is két egymással ellentétes képet alakított ki, melyeket némi leegyszerûsítéssel negatív és pozitív megközelítésként határozhatunk meg. Mint a gyermeknemzéssel kapcsolatos különbözõ attitûdök, ezek is egyránt tükröznek tudatos és tudattalan érzelmi ambivalenciát. A negatív kép körvonalazásakor a virágzó középkor szerzõi Szt. Ágostontól, Hippo püspökétõl kaptak elfogult ösztönzést. Tõle vették át azt a nézetet, hogy a csecsemõ - szülei nemi aktusának gyümölcseként - bûnben születik, s ezt az eredendõ bûn és a bûnbeesés óta a testi vágy jelzi; és Ágostontól származik az a nézet is, hogy minden megszületõ gyermek megörökli Ádám és Éva bûnét. Ágoston nemcsak olyan korszakként érzékelte a gyermekkort, melyben még csupán szunnyad az értelem és felfogóképesség, hanem a bûnben született csecsemõ leírásakor annak ösztöneit is hangsúlyozta: követelõzés, féltékenység, düh, erõszak (az elmélet síkján ez a szemlélet Freud felfogását idézi a gyermekkori szexualitásról); s teljesen elutasította a jó és ártatlan gyermekrõl alkotott képet. "A kisgyermeknek a teste ártatlan, nem a lelke" - Ágoston így értelmezte Krisztus szavait a gyermeki ártatlanságról. (27) Az ösztönökrõl a középkori szerzõk a magatehetetlenségre, az értelem hiányára és a bûnben született csecsemõ szánandóságára tették a hangsúlyt. Ez a kiindulópontja az emberi létkörülményeket borúsan szemlélõ irodalmi mûveknek, melyekben a gyermekkor ábrázolása teljes összhangban van a szomorúsággal, hiábavalósággal, bûnösséggel és az emberi lét általános nyomorúságával a földi siralomvöly minden színterén. E szemléletmód szélsõséges megnyilvánulása III. Ince pápa De contemtu mundi (A világ megvetése) címen ismert mûve. A fogamzásról, szülésrõl és a kisgyermekkorról írván megjegyzi, hogy az ember - az állatokhoz hasonlóan - a négy elem legalacsonyabb rendû fajtájából születik: a föld porából. Ha valaki azzal érvelne, hogy csak az elsõ ember született a föld porából, míg a többiek magból, igaza lenne - írja a szerzõ. Az elsõ ember szûz talajból kelt életre, a többi pedig szennyezett magból. Az ember bûnben és romlottságban fogant, s nem csak egyetlen bûnben és romlottságban, hanem sokban: a magáéban és másokéban. Mindenki számára ismeretes, hogy nincs testi érintkezés a házasságben nemi gerjedelem nélkül, testi vágy nélkül, a vágy förtelmes undora nélkül. Mindez megrontja, eltorzítja és bemocskolja a magot, melybõl az ember életre kel. S a testbe áradó lélek a bûn tisztátalanságával és erkölcstelenségével szennyezõdik, s a jó és természetes erõket elpusztítják a bûn ellentétes erõi. Ráadásul az anyaméhben a magzatot az anya havibajos vére táplálja, mely a terhesség ideje alatt nem szivárog, s így összehasonlíthatatlanul tisztátalanabb. Az ember mezítelenül és sívalkodva jön e világra. Vannak, akik születésükkor olyan formátlanok és torzak, hogy jobb lett volna, ha soha nem hagyják el az anyaméhet, és a többi ember soha nem látja meg õket. De miért kell ezt ilyen hosszan taglalni? Minden ember értelem nélkül, a beszéd képessége nélkül és kiváló tulajdonságok nélkül születik. Szánalmasak, gyengék és ostobák - alig különböznek az állatoktól. Sõt némely vonatkozásban az állatoknál alacsonyabb rendûek, mert az állatok közvetlenül születésük után már megállnak a lábukon, mi pedig nemcsak hogy állni nem tudunk egyedül, de még mászni sem. (28) Úgy tûnik, szónoki hevületében a szerzõ még az ilyen típusú irodalmi mûvekben megszokott stílust is túlszárnyalja.
Más szerzõk alkotásaiban a csecsemõ bûnösségének gondolata csupán utalásszerû, a hangsúly inkább a hiányosságokra tevõdik: a csecsemõ képtelen arra, hogy teste fölött uralkodjék, gondolkodása és érzékelése hiányos, jó cselekedetekre sem képes. E szerzõk Arisztotelész nézeteit visszhangozták, aki a korai gyermekkort szintén nem a bûn, hanem a hiányosságok és fogyatékosságok korszakának tekintette. Arisztotelész szerint a gyermekbõl hiányzik a választás képessége, mely a gondolkodó lények megkülönböztetõ jegye; teljesen belefeledkezik az érzéki kielégülésbe, s mivel nemes cselekedetre képtelen, nem lehet boldog. A gyermekkor az emberi lét legalsó szintje. (29)
Ennek tudatában a középkori szerzõk,
mikor egy kivételes gyermeket - jövendõ szentet
- írtak le, általában átugrották
ezt a szakaszt. Így a "fiú-öregember"
(puer senex) toposza (egy irodalmi mûfaj visszatérõ
motívuma) az egyik legelterjedtebb a szentek életrajzában.
A jövendõ szent (férfi vagy nõ) kisgyermekként
engedélyt kér, hogy böjti napokon böjtölhessen
(Szent Miklós, a szentként tisztelt gyermek archetípusa,
beleegyezett abba, hogy pénteki és szerdai napokon
csak egyszer szopjon!), már a bölcsõben keresztbe
teszi karját, összekulcsolja kezét, térdel
és a mennyország felé függeszti tekintetét,
mintha imádkozna, holott még nem ismeri az ima szavait,
õrizkedik kortársai rosszalkodásától
és játszadozásától, jótékony
adományokat juttat a szegényeknek, és mindenekfölött
komoly és megfontolt, mint egy öregember.
"Attól az órától
kezdve a kislány öregedni kezdett. Jósága
és viselkedése csodás érettségrõl
vallott. Cselekedetei nem a gyermek cselekedetei voltak, nem is
az ifjú nõ cselekedetei, hanem teljességgel
a tiszteletre méltó öregkor szellemében
fogantak...",
írja az egyik szerzõ egy hatéves kislányról. (30) E. R. Curtius több nép irodalmában vizsgálta a "fiú-öregember" motívum szerepét (31), és olybá tûnik, hogy míg az ókori irodalmakban és a különbözõ vallások mítoszaiban a "fiú-öregember" motívum az ifjúság frissességét és magával ragadó báját elegyíti az öregkor érett bölcsességével, a szentek élettörténetében megrajzolt "fiú-öregember" - évei számától eltekintve - minden vonatkozásban öreg. A toposzok, egy meghatározott irodalmi mûfaj kliséi, bizonyos magatartásformákra is fényt derítenek, így azok magatartásformáira is, akik gyermekeket neveltek. Ezek az emberek kétségkívül nem értették meg a kisgyermekeket, s az is lehetséges, hogy megriadtak a gyermeki ösztönvilágtól. Nem minõsítették ugyan bûnösnek a gyermekeket, de elhatárolódtak tõlük, és kimondatlanul elutasították õket.
Az erõteljesebb elutasítás és a nyílt elítélés teljesen nyilvánvaló a nagyobb gyermekekkel, fõleg a serdülõkkel szembeni magatartásformákban. A születésekor testileg-lelkileg tökéletlen emberi lény a természeti törvényeknek megfelelõen fizikailag és intellektuálisan növekszik és fejlõdik, s ezzel együtt erõsödik hajlama a rosszra; (32) másszóval napnál világosabb, hogy inkább ösztönei irányítják, mintsem bontakozó értelme. E bûnre való hajlam hétéves korban kezdõdik és a serdülõkorban éri el csúcspontját. A serdülõket (14 éves kortól kezdõdõen) nyíltan elmarasztalják léhaságuk és pökhendiségük miatt, s mert nem hajlandók elfogadni az idõsebbek és rangban felettük állók tekintélyét; mert nem tisztelik szüleiket, ám szeretnek táncolni és bohóckodni; s nem veszik komolyan a papok által közvetített isteni igét; féktelenek és tobzódik bennük a testi vágy. A szentek életrajza az ettõl eltérõ kivételt jámbor, istenfélõ és szorgos diákként írja le, s mindenekfölött tündöklõ példaként - szemérmessége, gondolatai, beszéde és cselekedetei alapján. S eme rendkívüli ifjú jellemzése kapcsán a szerzõ mélyen elítéli a többi serdülõ kifogásolható viselkedését. A prédikátorok és a didaktikus irodalmi mûvek szerzõi közül sokan ugyanilyen szellemben írtak az ifjúságról. (33) A szerzõk a bûnre való hajlamra hivatkoznak - vagy a bontakozó értelemmel dacoló ösztönök megfékezésének hiányára -, mikor szigorú és rideg nevelési módszereket követelnek a fiatal fiúk számára. A fiatalságot illetõ megjegyzéseik olykor valódi rosszindulatot tükröznek, mintha saját önteltségüket, kapzsiságukat és kéjvágyukat vetítették volna a náluk fiatalabbakra, s ez gyakran bûntudatot váltott ki belõlük.
Minden történész, aki a középkori gyermekségrõl kialakított negatív képet taglalja, megemlíti, hogy erre a képre erõteljesen hatottak Szent Ágoston nézetei. Azonban szinte semmilyen formában nem utalnak Ágoston gyermekségfelfogásának arra az aspektusára, mely a pozitív képet hangsúlyozza, s amely összekötõ kapocs lehetne a két kép között. Szent Ágoston szerint a gyermek ugyan bûnben születik és cselekedeteit ösztönei vezérlik, megkeresztelése után azonban ártatlanabb a nála idõsebbeknél. Ágoston hosszan idõzik a szoptatási idõszaknál (a sajátjánál a neki elmesélt történetek alapján, és másokénál megfigyelései alapján), majd az iskoláskor leírása következik. Ágostont sokszor megverték. Az ütések fájdalmat és szenvedést okoztak neki, örökös rettegésben tartották. Istenhez fohászkodott, hogy tanítói ritkábban használják a vesszõt, ám szülei és az otthonában élõ felnõttek jól elszórakoztak az õ szenvedésein és kigúnyolásán. Amikor társaival játszott, azok a felnõttek büntették meg õket, akik maguk is szívesen játszottak. A felnõttek játékait azonban "üzlet"-nek nevezik (negotia), és ezeket mindenki elismeri. Ha egy gyermek labdázik - ártatlan foglalatosság a felnõttek torz és veszélyes játékaihoz képest -, könyörtelenül megbüntetik. Ha a labdajáték vétke miatt a gyermeket megverõ tanító fölött egyik kollégája valamely kisszerû akadémikus szóváltásban gyõzelmet aratna, az illetõ tanár sokkal dühödtebben és komiszabban reagálna, mint az a gyermek, akit játék közben egy társa legyõzött. (34) A vétkezõ gyermek (akit jogosan vertek meg), nemcsak hogy nem rosszabb a felnõttnél, hanem egyenesen jobb nála.
Akik azonban a középkor derekán
pozitív képet rajzoltak a gyermekekrõl, nem
csak kizárólag Szent Ágoston szavaira hagyatkozhattak.
Krisztust idézték, Máté tolmácsolásában:
"És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába. A ki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában. És a ki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be."
(Máté, 18:3-5., ford. Károli
Gáspár)
Szó szerint értelmezve (35) a gyermekkor a tisztaság, ártatlanság és hit kora. A gyermekkor második szakaszának (pueritia) fejtegetése kapcsán Bartholomaeus Anglicus - Sevillai Izidor nyomán - azt állítja, hogy a "puer" (fiú) a "puritas" szóból származik, és a lány - "puella" - a "pupilla", szembogár szóból, mert a fiúk és leányok olyan tiszták, mint a szem pupillája. (36) Egy másik szerzõ pedig ezt írja: "A gyermekek tiszták, mint az angyalok." Isten szemében örvendetes, ha fiatalok szolgálják õt, mert lelkük kedvesebb, mint a felnõtteké. A fiatalok a legkitûnõbb lisztet ajánlják Istennek, az öregek pedig - korpát. (37) A gyermekkor tisztasága és szépsége elenyészik; a felnõttkor velejárója a veszteség: az ártatlanság és az ehhez társuló derû elveszítése. (38) Hitének teljessége, a pompás dolgokra való rácsodálkozás képessége és ártatlansága révén a gyermek kiváltsága, hogy olykor lényegi igazságot tár fel, mely a felnõtt számára rejtve marad. (39) Ebben a felfogásban a középkori szerzõk a 19. századi romantikusokhoz hasonlatosak, akik intuícióról és a gyermek spontán reagálásáról beszélnek, melynek köszönhetõen a gyermek megérti azt, ami a társadalmi konvenciók béklyójába szorított felnõtt számára nem tárul fel. E szentség további bizonyítéka a gyermekeknek az ember szentségébe vetett perzselõ hite. (40) A prédikárorok és a szentek életrajzírói szerint egyik-másik szent módfelett élvezte a gyermekek társaságát, mert a gyermeki tisztaság és ártatlanság a sajátjukéra emlékeztette õket, s ezek a szentek felnõttként is megõrizték gyermeki tulajdonságaikat. S e tulajdonságaik miatt különösképpen szerették õket a gyermekek, mert erõsen vonzódtak hozzájuk. (41) A gyermek imájának ereje nagyobb, mint a felnõtté. (42) A gyermekbõl hiányzik a gonoszság, és képtelen haragot táplálni. Ha valaki megüt egy gyermeket, majd egy szép virágszálat vagy piros almát nyújt oda neki, a gyermek elfelejti, mi történt vele, kitárt karokkal odaszalad, hogy megcsókolja az illetõt és a kedvében járjon neki. (43) A gyermek adakozóbb, mint a felnõtt, nagylelkûen megosztja kenyerét társaival, kutyájával, macskájával és - gyermeki ártatlanságában - még a kis Jézussal is. (44)
A 12. században a Szentanya kultuszával együtt gyermek Jézus kultusza is virágkorát élte. Krisztust embergyermekként ábrázolták: kicsiny, gyenge, nevet és sír, almát majszol, melyet édesanyja adott neki, ártatlan és tiszta - a gyermek archetípusa. Clairvaux-i Bernard egyik prédikációjában, mint Jean Gerson is mintegy két évszázaddal késõbb, felszólította a hívõket, hogy adják szívüket e gyermeknek, hogy higgyenek benne és imádják õt, hogy õk maguk is újra olyan ártatlanok és tiszták lehessenek, mint a kisgyermekek. (45) A gyermek Jézust képzõmûvészeti alkotások és prédikációk örökítették meg, szerzetesek és apácák, szentek és misztikusok állítják, hogy látomásaikban megjelent nekik. (46) A 13. századi templomokban feltûnt a kis szobrokkal ékesített "karácsonyi jászol": a betlehemi jászolban a gyermek Jézus fekszik a szalmán, mellette az ökör és a szamár. Sõt elõfordult, hogy nem csak a kisgyermeket ábrázolták a tisztaság és ártatlanság szimbólumaként és Krisztus megtestesítõjeként. A szentek életrajzának egyik történetében Krisztus csinos arcú és elegáns fiatalember képében jelenik meg, egy majdani szent nõt védelmez, akit nõvére üldöz; s Jézus nemcsak hogy megdorgálja a nõvért, hanem meg is üti! (47) A népszerû vallásos irodalom Máriát gyermekként ábrázolja: kicsiny lány, aki segítség nélkül - mint egy felnõtt - kapaszkodik fel a lépcsõkön a jeruzsálemi szentélybe. A Szûz Mária történetek hatására a gyermekek olykor azt képzelték, hogy látomásaikban Mária jelent meg nekik: alakja a gyermeké, de viselkedése és beszéde az asszonyé. (48) A egyik prédikátor szerint az Sátán könnyen a bujaság bûnére csábítja a fiatalokat, kiket súlyosabb bûnök még nem mocskoltak be, s romlatlan szívük még tiszta és jámbor. Könnyen rábírhatók arra is, hogy imádkozzanak és böjtöljenek, s az idõsebbeknél kevésbé hajlanak a kapzsiságra, büszkeségre és mohóságra. (49) Aegidius Romanus felsorolja a fiatalokra, illetve az idõsebbekre jellemzõ jó és rossz tulajdonságokat, kialakulásukat élettani és lélektani okokkal magyarázva. Arra buzdítja az uralkodókat - kézikönyvét is nekik ajánlja -, hogy tegyék sajátjukká a fiatalok jó tulajdonságait, mint például a bátorságot, a reményt, a hitet és a könyörületességet. (50)
Mivel az ártatlanságot és tisztaságot a kisgyermekekkel társították, a mûvészek a Mennyországba szálló lelket kisgyermek képében festették meg, (51) és a misztikusok az anya-gyermek kapcsolatot idézve írták le a hívõ lelkének Istennel való kapcsolatát. (52)
A vallásos irodalom, a drámák és a képzõmûvészet egyik visszatérõ motívuma "az ártatlanok lemészárlása" Heródes király parancsára ("... megölete Betlehemben és annak egész környékén minden gyermeket, két esztendõstõl és azon alól...", Máté, 2:16, ford. Károli Gáspár). A katonák kitépik a gyermekeket anyjuk oltalmazó karjából, és kegyetlenül legyilkolják õket. E mészárlás megjelenítése különösen iszonyatos, mert az áldozatok minden teremtmények legártatlanabbjai. (53) E leírás sugallatára és ennek szellemében, mikor egy krónikaíró a maguk teljességében akarta szemléltetni olvasóinak a franciaországi százéves háborúban elkövetett borzalmakat, akkor két-három éves gyermekekrõl írt, akik szüleik halála után kenyérért könyörögtek, csecsemõrõl, aki továbbra is szopott halott anyja emlõjébõl, az anyáról, aki, hogy melegítse, kebléhez szorította halott kisbabáját. (54)
A középkori mûvek némely szerzõje Arisztotelész mellett Galenoszra is hivatkozott, aki azt állította, hogy a gyermek természeténél fogva jó, és nem "javítani" kell, hanem csak védeni a rossz befolyás ellen: ne halljon és ne olvasson olyat, ami erkölcstelen, ne legyen szemtanúja szeméremsértõ viselkedésnek, ne lásson meztelen felnõtteket. (55) Arisztotelészt idézvén e szerzõk némiképp elsiklottak a gyermekek éretlenségérõl szóló kitételek fölött, vagy afölött, hogy a gyermekkor az emberi lét legalacsonyabb szintû szakasza, s azt a nézetét emelték ki, hogy a gyermekek hajlanak arra, megszeressék gondozóikat, illetve készséggel elfogadják a fegyelmi korlátokat. (56)
A Le roman de la rose címû 13. századi költeményben az ifjúságot (joinece) egy nem egészen tizenkét éves leány képviseli. Mit sem tud a világban oly mindennapos romlottságról és álnokságról. Jámbor lélek, mindennemû képmutatás hiányzik belõle. Napjait ártatlan játékkal múlatja egy vele egykorú fiúval. Kölcsönös szerelmükben nyoma sincs a bûnös vágynak és szégyenérzetnek, olyan, mint egy gerlepár turbékolása. (57) Trisztán románcának különféle változataiban a gyermek, Trisztán unokaöccse, szövetségese a szerelmeseknek, kiknek szerelme bûnnel szennyezett. A fiúcska jelenléte a szerelmi viszonyt ártatlanabb és tisztább kapcsolattá nemesíti, segíti bûnük vezeklését. (58)
A gyermeki ártatlanságba vetett hit
rituális kifejezését és ennek engesztelõ
erejét tükrözi az a szokás, hogy a vallási
körmenetek élén helyet kaptak a gyermekek is.
A norwichi szûcsök céhének alapszabálya
például kimondta, hogy "a vallási körmenetben
a gyertyát egy ártatlan gyermek vigye". (59)
S a gyermeket elsõsorban azért tekintik ártatlannak,
mert egyrészt mit sem sejt a nemi vágyról,
másrészt mert nincs tudomása a halál
mibenlétérõl. "Milyen nagyszerû
öröm a kisgyermek tudatlansága! Védi õket
a testi gerjedelem hiánya, övék az angyalok
gondtalansága" - írja Nogent-i Gilbert a pubertáskoron
még innen lévõ és mezítelenségük
miatt szégyent még nem érzõ gyermekekrõl.
A 14. századi angol prédikátor, John Bromyard
ártatlan gyermekekrõl ír, akik még
képtelenek felfogni a halál jelentõségét,
s akik önfeledten játszadoznak az apjuk vagy anyjuk
holttestést takaró selyemlepellel. (61) Számos
19. századi irodalmi mûben is megtalálható
az a felfogás, hogy Thanatosznak és Erósznak
nincs helye a gyermek kozmogóniájában. Akkor
ér véget a gyermekkor paradicsomi állapota,
amikor a gyermek tudatára ébred a halál és
a szexualitás súlyos valóságának.
(62) Az ártatlanság, a hit és a tiszta szeretet
rendeltetése nem más, mint hogy semmivé váljon
a gyermekkor elmúltával - ahogyan Dante írja
az Isteni színjátékban:
"Ártatlansággal s hittel csak az elsõ
gyermekkor áldott: s elõbb megromolnak,
mint a szakáll az arcra szõrlepelt szõ.
Aki, gügyögve böjtöl még ma: holnap
zabálni fog már, ha megoldva nyelve,
bármit és bármely szakában a holdnak:
s aki gügyögve anyját hõn ölelte
s hallgatott rá: most hibátlan beszélve
csak azt szeretné, ha sírban heverne."
(63) (Ford.: Babits Mihály)
Nem kétséges, hogy a középkor
gyermekségszemlélete pozitív vagy negatív
volt-e, a gyermekkort azonban a középkorban az emberi
lét jól elhatárolt szakaszaként érzékelték,
melynek sajátos tulajdonságai, jellemzõ vonásai
vannak. Mint ismeretes, könnyebb számbavenni az írástudó
- az írásban magukat kifejezni képes - emberek
felfogását, nevelési teóriáit,
képzeteit és vélekedéseit, mint azt
latolgatni, ezek az emberek milyen mértékben hatottak
a valóságra, vagy milyen mértékben
tükrözték a valóságot - fõleg
azért, mert a középkori kultúrában
a gyermekekrõl alkotott elméleteket és a
gyermekekkel szembeni magatartásformákat ambivalencia
jellemezte. A következõ fejezetekben megkíséreljük
feltárni, hogy a gyermeknemzéssel és a különbözõ
gyermekképekkel kapcsolatos különféle
attitûdök, valamint a szülõknek szánt
egyházi szertartások milyen mértékben
tükrözték vagy formálták a valóságot:
a gyermek utáni vágy, a gyermekek iránti
attitûd, a gyermekekbe befektetett anyagi és érzelmi
tõke, és annak módja, ahogyan a társadalom
különbözõ rétegei nevelték-tanították
gyermekeiket. Ne feledjük, hogy egyazon társadalmi
osztályon belül is a szülõk gyermekekkel
szembeni magatartásformái - személyiségük
különbözõségébõl adódóan
- lényegesen eltértek egymástól, s
- környezetük és annak értékei
által meghatározott korlátokon belül
- ez is befolyásolta gyermekeikkel való bánásmódjukat.
A társadalomtörténész kísérletet
tesz arra, hogy leírja az elfogadott normákat, egy
adott kor adott társadalmában az emberek jellemzõ
és közös sajátosságait. Semmi kétség:
a gyermekek ugyanabban a korszakban vagy társadalmi osztályban
szüleik egyéni különbözõségei
következtében más és más gyermekkor
részesei voltak - akárcsak napjainkban. Mivel a
gyermekkor leírása a forrásirodalomban általában
egy felnõtt ember tapasztalatain alapszik, egy adott -
szinte mindig felsõbb osztálybeli - személy
gyermekkorának viszonylag részletgazdag leírása
körültekintõ elemzést és mérlegelést
igényel, hogy megfelelõen értékeljük
a szülõk gyermekeik iránti attitûdjét
és az adott társadalmi osztályra jellemzõ
gyermekkori tapasztalatokat. S amikor az attitûdök
valóságra tett hatását kíséreljük
meg felmérni, azt se feledjük, hogy az attitûdök
és a tényleges viselkedés közötti
kauzális kapcsolat komplex és semmiképpen
sem direkt. (64)
1. Abelard: Sermo 33 (De Sancto Joanne Baptista), PL vol. 178, col. 582.
2. Bernard of Cluny: De Contemptu Mundi, szerk.: H. C. Hoskier (London, 1929), bk. 2.
3. Analecta Bollandiana, 64. (1946), p. 15.
4. M. Bogin (szerk. és ford.): The Women Troubadours (London, 1976), p. 144.; meglepõ, hogy nem említi a gyermekeket pl. a Le Ménagier de Paris címen ismert tanulmányban, szerk.: J. Pichon (Párizs, 1846).
5. J. Ulrich: "La Riote du monde", Zeitschrift für Romanische Philologie, 7 (1884), pp.282-3.
6. Huizinga idézi A középkor alkonyában (The Waning of the Middle Ages, New York, 1954), p. 35.
7. Abelard: Historia Calamitatum, szerk.: J. Monfrin (Párizs, 1962), p. 76.; a gyermeknevelés kínjairól és megpróbáltatásairól l. még Les Quinze Joyes de mariage, szerk.: J. Rychner (Párizs, 1963); Proverbs francais antérieurs au XV siecle, szerk.: J. Morawski (Párizs, 1925), p. 3. ; Le Livre des proverbes francais, szerk.: Le Roux de Lincy (Slatkine repr.; Genf, 1968), vol. I., p. 218.
8. Humbert de Romans: De Eruditione Praedicatorum (Barcelona, 1607), p. 274.; idézi Étienne Fougéres: Le Livre de manieres, in: Ch. V. Langlois: La Vie en France au Moyen Age (Párizs, 1926), vol II., pp. 23-4.; Berthold of Regensburg: Vollstandige Ausgabe seinen Predigten, szerk.: F. Pfeiffer (Bécs, 1862), vol. I., p. 104.; Anecdotes historique, légendes et apologues tirés du recueil inédit d'Étienne de Bourbon, szerk.: A. Lecoy de la Marche (Párizs, 1877), p. 349.
9. A szöveget eredetileg franciául írták a 13. században, s a 15-16. században több európai nyelvre is lefordították. Angolra ford: Hugo Caumpeden: The History of Kyng Boccus and Sydracke (London, 1530), q. 220.; további fordítások: K. Arnold: Kind und Gesellschaft in Mittelalter und Renaissance (München, 1980), pp. 127-8.
10. Acta Sanctorum, szerk.: B. Bollandus és G. Henschenius (Párizs-Róma, 1863-1940), Febr. 3., pp 307-8.; l. még Lukács 14:26.
11. Analecta Bollandiana, 64. (1946), p. 15.
12. "Infanticide", Dictionnaire du théologie catholique, szerk.: A. Vacant és E. Mangenot (Párizs, 1910), vol. 8., col. 1717-26.; J. T. Noonan: The Morality of Abortion: Legal and Historical Perspectives (Cambridge, Mass., 1971), pp. 1-42.
13. A nõk számkivetésének elhalasztásáról az izlandi törvénykezésben l. H. Jacobsen: "Pregnancy and Childbirth in the Medieval North: A Topology of Sources and Preliminary Study", Scandinavian Journal of History, 9. (1984), p. 100. és n. 30.; a terhes nõk kivégzésének elhalasztásáról l. R. W. Bosch: "La Femme dans les Bays-Bas septentrionaux", in: Recueils de la Société Jean Bodin, 12/2. (Brüsszel, 1962), p. 343.; B A. Hanawalt: "The Female Felon in 14. Century England", in: Women in Medieval Society, szerk.: S. Mosher-Stuard (University Park, Penn., 1976), p. 136.; l. pl. Acta Sanctorum, Åpr. 1., p. 292.; G. Brucker (szerk. és ford.): The Society of Renaissance Florence: A Documentary Study (New York, 1971), p. 167.
14. "Lectus benedictio", "Lectulus benedictio", Abbé V. Leroquais: Les Pontificaux Manuscrits des bibliotheques de France (Párizs, 1937), vol. I., p. 167.; vol. II., p. 162.
15. Alvarus Pelagius: De Planctu Ecclesiae (Velence, 1560), bk. II., p. 84.; Konrad of Megenberg: Ökonomik, szerk.: S. Krüger (Stuttgart, 1973, MGH Staatschriften, 111/5.), bk. I/2., ch. 2., pp. 67-9. L. még J. T. Noonan: Contraception: A History of its Treatment by the Catholic Theologians and Canonists (Cambridge, Mass., 1965), ch. 5., pp. 212-35.
16. Thomas Aquinas: Summa Theologiae, (London, 1966-74), Prima Secundae, q. 94., art. 2. (vol. 28., pp. 80-2.), ezenkívül Secunda Secundae, q. 152., art.2.(vol. 43., p. 74.); Aegidius Romanus: De Regimine Principum (Velence, 1505), bk. 2., pt. 1., ch. 7.
17. Speculum Laicorum, szerk.: J. Welter (Párizs, 1914), pp. 86-7.
18. Marie de France: Lais, szerk.: A Ewert (Oxford, 1965), pp. 35-48.; Geoffrey Chaucer: The Centerbury Tales, szerk.: W.W. Skeat (Oxford, 1947), The Clerk's Tale, pp. 335-6.
19. Philip of Novare: Les Quatre Ages de l'homme, szerk.: M. de Fréville (Párizs, 1888), pp. 46-7.
20. Dives et Pauper, szerk.: P. H. Barnum (EETS; London, 1976), vol.I. p. 328.
21. Bartholomaeus Anglicus: Liber de Proprietatibus Rerum (Strasburg, 1505), bk. 6., ch. 14. (= On the Properties of Things: John Trevisa's Translation of Bartholomaeus Anglicus (Oxford, 1975), p. 309.)
22. Thomas Chobham: Summa Confessorum, szerk. F Broomfield (Párizs, Lõwen, 1963), p. 464.
23. M. Belmont: "Levana ou comment 'elever' les enfants", Annales, ESC, 28. (1973), pp. 77-89.
24. Acta Sanctorum, Åpr. 1., p. 455.; Åpr. 2. p. 142.; Márc. 2. p. 181.; Analecta Bollandiana, 14. (1895), p. 175.; PL vol. 185., col. 227.
25. Thomas Aquinas: Summa Theologiae, Secunda Secundae, q. 187., art. 6. (vol. 47., p. 250.), és még J. Boswell: "Expositio and Oblatio: The Abandonment of Children and the Ancient and Medieval Family", American Historical Review, 89. (1984), p. 22., n. 29.
26. D. Herlihy: Medieval Households (London, 1985), pp. 117., 127-9.; arra példa, hogy a férj feleségének gyermekei anyjának védelmezõje l. Bartholomaeus Anglicus, op. cit., bk. 6., ch. 15.
27. Sancti Augustini Confessionum Libri XIII, szerk.: L. Verheijen (Corpus Christianorum Series Latina; Turnhout, 1981), vol. 27., p. 6.; Sancti Augustini de Civitate Dei (Corpus Christianorum, Series Latina; Turnhout, 1955), vol. 48. bk. 22., ch. 24.
28. Innocentius III: De Contemptu Mundi, PL vol. 200., col. 203-7.; Bernard Gordon, a De Conservatione Vitae Humanae (Lipcse, 1570) c. orvosi és didaktikus mû szerzõje, hasonló, ám mérsékeltebb szellemben írt (l. pp. 7-10.); l. még G. R. Owst: Literature and Pulpit in Medieval England (Oxford, 1961), pp. 533-4.
29. Aristotle: Nicomachean Ethics, in: The Basic Works of Aristotle, szerk.: R.McKeon (New York, 1968), bk. 3., ch. 2., pp.967-8. és ch. 11., pp. 983-4. A 12. században William of Conches (egy tévesen Honoriusnak tulajdonított mûben) Arisztotelész nyomdokain haladva azt írja, hogy a gyermekkor elsõ éveiben az emberi teremtménybõl hiányzik a logika és az értelem, melyek az emberi lélek legkiválóbb sajátságai. "Honorius Augustodunens", De Philosophia Mundi, PL vol. 172., bk. 6., ch. 18., col. 91.; l. még Bernard Gordon, op. cit., pp. 1-3.; Vincent of Beauvais: Speculum Quadruplex: Speculum Naturale (Douai, 1624), col. 2350-1.
30. Acta Sanctorum, Ápr. 3., p. 870.; l. még Márc. 3., p. 506.; Márc. 2., pp. 36., 471.; Analecta Bollandiana, 9. (1890), p. 283.; Szent Miklós gyermekkoráról l. Mirk's Festial: A Collection of Homilies, szerk.: T. Erbe (EETS; London, 1905), p. 12.
31. E. R. Curtius: European Literature and the Latin Middle Ages, ford.: W. R. Trask (New York, 1952), pp. 98-105.
32. Hildegard of Bingen: Causae et Curae, szerk.: P. Kaiser (Lipcse, 1903), p. 45.; Thomas Aquinas: In Quattour Libros Sententiarum Magistri Petri Lombardi (Parma, 1856), vol. 2., 20., q. 2., pp. 464-5.; Argidius Romanus: De Regimine Principum, bk. 2., pt. 2., ch. 4., 14.; "cum paululum de septennio exierunt, tunc amplius se commaculant pravis operibus, quia plus noverunt cigitare de malo", Acta Sanctorum, Jún. 4., p. 525.
33. Az ifjú sihederek bûneirõl l. The Life of Ailred of Rievaulx by Walter Daniel, szerk. és ford.: M. Powicke (Nelson; London, 1950), pp. 2., 17.; Vincent of Beauvais: De Eruditione Filiorum Nobiliorum, szerk.: A Steiner (Medieval Academy of America, 32.; Cambridge, Mass., 1938), pp. 6., 7., 134.; Acta Sanctorum, Máj. 4., p. 617; Jan. 1., p. 553.; Analecta Bollandiana, 30. (1912), p. 55.: Philip of Novare, op. cit., p. 102.
34. De Civitate Dei, vol. 2., bk. 22., ch. 22., p. 844.; Confessiones, pp. 8-9.
35. L. még Máté 11:25: "Abban az idõben szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elõl, és a kisdedeknek megjelentetted."; Máté 19:14: "Jézus pedig monda: Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jõjjenek: mert ilyeneké a mennyeknek országa."; Zsoltárok könyve 8:3: "A csecsemõk és csecseszopók szájával erõsítetted meg hatalmadat."
36. Bartholomaeus Anglicus: Liber de Proprietatibus Rerum, bk. 6., ch. 5.(= John Trevisa's Translation, pp. 300-1.)
37. John Bromyard: Summa Praedicantium (Antwerpen, 1614), p. 5.
38. "male talis innocentia perditur et ad seniorem aetatem provehitur", Acta Sanctorum, Szept. 3., p. 645.; l. még Hildegard of Bingen: Liber Divinorum Simplicis Hominis, PL vol. 189., col. 836-7.
39. Acta Sanctorum, Márc. 3., p. 193.; Febr. 1., p. 260.
40. ibid., Jan. 1., p. 639.
41. ibid., Márc. 1., pp. 553., 574.; Magna Vita Sancti Hugonis, szerk. és ford.: D. Douie és Dom. H. Farmer (Nelson Series; London, 1961), vol. I., p. 129.; Mirk's Festial, pp. 11-12.
42. Egy normandiai apát említi levelében a 12. század elején; idézi G. G. Coulton: Life in the Middle Ages (Cambridge, 1967), pt. 2., p. 21.
43. Idézve ibid., p. 26.; G. R. Owst, op. cit., p. 34.
44. Leírások arról, hogy a gyermek nem neheztel, hosszan nem táplál haragot, ami a szívén, az a száján, és mentes a testi vágytól, találhatók St. Columba írásaiban már a 7. században, és másutt is. Lásd P. Riché: Education et culture dans l'Occident barbare, VI, VIII siecles (Párizs, 1962), p. 505.
45. Bernard of Clairvaux: In Conversione S. Pauli Sermo II, PL vol. 183., col. 365.; Jean Gerson: De Parvulis ad Christum Trahendis, in: (Euvres completes, szerk.: Mgr P. Glorieux, vol. 9. (Párizs, 1973), p. 669. L. még pp. 670-1.
46. Inter alia: Acta Sanctorum, Márc. 2., p. 57.; Das Leben des Seligen Heinrich Seuse (Düsseldorf, 1966), p. 75.; Mirk's Festial, pp. 21-5. A Szentanya és a Gyermek vízióját látta álmában Salimba ferences rendi szerzetes, mikor elidegenedése apjától megerõsítette szerzetesrendbe való belépési szándékát: Salimbene de Adam, Chronica, szerk.: G. Scalia (Bari, 1966), p. 56.
47. Acta Sanctorum, Ápr. 2., p. 168.
48. W. A. Christian: Apparitions in Late Medieval and Renaissance Spain (Princeton, 1981), pp. 116-25.; Jacobi De Voragine Legenda Aurea, szerk.: T. Grasse (Lipcse, 1850), ch. 131, p. 588.
49. Berthold of Regensburg, op. cit., vol. I., pp. 411-12., 480; vol. II., p. 139.
50. Aegidius Romanus: De Regimine Principum, bk. 1., pt. 4., ch. 1-4.
51. Lásd I. H. Forsyth: "Children in early Medieval Art: Ninth through Twelfth Centuries", Journal of Psychohistory, 4. (1976-7), pp. 56-7.
52. Das Leben des Seligen Heinrich Seuse, p. 67.
53. Mirk's Festial, pp. 29., 35., 36.; The Chester Plays, szerk.: H. Deimling (EETS; London, 1893), pt. 1., pp. 186-205; "Az ártatlanok lemészárlása" a mûvészetben l. F. Bonney:"Enfance divine et enfance humaine", in: L'Enfant au Moyen Age: Littérature et civilisation (Senefiance, 9., Párizs, 1980), pp. 9-23. Egy példa az e tárgyról szóló prédikációra F. Berier: "L'Humaniste, le pretreet l'enfant mort: Le Sermon de Sanctis Innocentibus de Nicolas de Clamanges", ibid., pp. 125-38.
54. Idézi K. Fowler: The Hundred Years War (London, 1971), p. 22.
55. L. Demaitre: "The Idea of Childhood and Childcare in Medical Writings of the Middle Ages", Journal of Psychohistory, 4. (1977), p. 481. és nn. 114-15.
56. Aristotle: Nicomachean Ethics, bk. 10., ch. 9., p. 1110.
57. Guillaume de Lorris et Jean de Meun: Le Roman de la Rose, szerk: F. Lecoy (Párizs, 1968), vol. I., pp. 39-40., II. 1259-76.
58. D. Buschinger: "L'Enfant dans les romansde Tristan en France et en Allemagne", in: L'Enfant au Moyen Age: Littérature et civilisation (Senafiance, 9.; Párizs, 1980), pp. 262-5.
59. English Gilds, szerk.: T. Smith (EETS; London, 1870), p. 30.; a gyermekek helye a vallási körmenetekben a 15. századi Spanyolországban l. W. A. Christian, op. cit., pp. 217-18.
60. "Felix etiam ignorantia parvulorum quia dum impassibilitatis moenibis circumdatur, angelica securitate laetatur", Gilbert of Nogent: Tractatus de Incarnatione contra Judaeos, PL vol. 156., col. 497.
61. John Bromyard, op. cit., p. 338.
62. Lásd R. Kuhn: Corruption in Paradise: The Child in Western Literature (London, 1982), ch. 3.
63. Dante: Isteni színjáték (The Divine Comedy, ford.: L. Binyon, New York, 1947), Paradicsom, 27. ének
64. Lásd Fishbein és I. Ajzen: Belief,
Attitude, Intention and Behavior (Reading, Mass., 1975), ch. 1.,
pp. 1.18.; ch. 7., pp. 288-330.
Fordította: Pukánszkyné Király Katalin