A neveléstudomány önálló diszciplínává válása Magyarországon a reformkorban kezdõdött. 1827-ben jelent meg Pesten Szilasy János kétkötetes pedagógiai szakmunkája, "A nevelés tudománya", melyet neveléstörténet-írásunk az elsõ magyar neveléstudományi rendszerként tart számon. (Olyan mûrõl van tehát szó, amely a nevelés és oktatás elméleti és gyakorlati kérdéseit részletezõen és szisztematikusan kifejtve tárgyalja.) Két esztendõvel korábban a debreceni kollégium pedagógia professzora, Zákány József már figyelemre méltó szintézis alkotását kísérelte meg beköszöntõ beszédében, mely késõbb - a kor szokásaihoz híven - nyomtatásban is megjelent. Ezek a szintetizáló mûvek - a katolikus és protestáns szerzõk munkái egyaránt - a korabeli filozófiai és lélektani iskolák hatását tükrözték. Könnyen felfedezhetjük bennük Rousseau, Kant és más filozófusok gondolatait éppúgy, mint az akkoriban igen széles körben elterjedt Wolff-féle képességlélektan téziseit. A felvilágosodás racionalizmusa az ember nevelhetõségébe - és a nevelés révén a társadalmi bajok orvosolhatóságába - vetett mélységes hit jól megfért ezekben a pedagógiai szintézisekben az egyes hitfelekezetek sajátos vallásfelfogását tükrözõ tételeivel. Ekkor még átfogó, egységes rendszerben jelent meg pedagógia, filozófia és teológia.
Neveléstant ekkor Magyarországon
három intézménytípusban oktattak: a papképzõ
szemináriumokban, a tanítóképzést szolgáló
intézménytípusokban (normaiskola, majd tanítóképzõ
intézet) és a pesti egyetemen, melyen 1814-ben nyílt
meg a "felsõbb neveléstudomány" (paedagogia
sublimior, azaz: elméleti pedagógia) tanszéke. A második
magyar egyetemet Kolozsvárott alapították 1872-ben.
A pedagógia elsõ professzora Felméri Lajos
volt, az õ korai halála után nevezték ki 1894
decemberében a neveléstudomány nyilvános rendes
tanárává Schneller Istvánt (1847-1939).
Az általa kimunkált neveléstani koncepció
jól példázza, hogy milyen erõteljesen befolyásolták
a korabeli pedagógiai rendszerek kidolgozóit a különféle
teológiai és filozófiai irányzatok.
Schneller István 1847. augusztus 3-án született Kõszegen régi lelkész családban. Nagyapja, Schneller Lajos a jénai egyetemen tanult, széleskörû teológiai és filozófiai mûveltségre tett szert. Elsõsorban Kant tanaihoz vonzódott. Lelkészi pályafutását Ausztriában kezdte, a kõszegi gyülekezet 1810-ben hívta meg. Fia, Schneller Vilmos Halléban folytatott protestáns teológiai tanulmányokat. Apja halála után hazatérve elfoglalta Kõszeg városának lelkészi hivatalát, melyet közel fél évszázadig töltött be. A nagy mûveltségû lelkipásztor gyülekezetének lelkiismeretes, odaadó vezetõje volt, s emellett kiváló szónok. Több prédikációja jelent meg nyomtatásban. Mindemellett erejébõl arra is tellett, hogy egyházkerülete iskoláinak életét figyelemmel kísérje. Iskolát alapított, kisdedóvó egyletet pártolt.
A fiatal Schneller István olyan szellemi közegben nevelkedett, ahol az egyszerû polgári életforma bensõséges vallásossággal és páratlan szellemi gazdagsággal párosult. A fogékony lelkû fiút természetesen inspirálta apja s nagyapja példája, akik ketten együtt szinte egy évszázadon át (1810-1893) álltak a kõszegi evangélikus gyülekezet élén. Már ifjúkorában eltökélte, hogy a teológiatanári pályát választja. Eminens tanulóként, nagy reményekre jogosító kõszegi soproni diákévek után - apjához hasonlóan - Halléba került, ahol teológiát hallgatott az egyetemen. Elsõsorban összehasonlító vallástörténettel foglalkozott, de a filozófia kérdései is élénken foglalkoztatták. Szellemi szüleinek a jeles német teológusokat, August Tholuckot, a herrenhuti pietisták sokoldalú képviselõjét és Max Müllert tekintette. Egy egész életre szóló indíttatást nyert a német "romantikus teológus", E. D. Schleiermacher tanainak megismerése révén. Döntõ jelentõségû hatást gyakorolt formálódó világképére Kant filozófiája. Késõbb Berlinben, Lipcsében és Jénában folytatta tanulmányait, ahol Pfleiderer teológiai rendszere ragadta meg figyelmét. Tõle tanulta meg, hogy különbséget kell tenni a "holt", dogmatikus hittételek és az "élõ", személyesen átélt hitelvek között. A fiatal Schneller hamar felismerte az élõ és ható hitelv teremtõ erejét, s maga is ezt a személyes vallásosságot tette magáévá. (Voltaképpen ez az egyéni élmény-jelleg a protestáns hitelv lényege, amelynek centrális mozzanata az Istennel a hit révén "egyesülõ", bensõséges kapcsolatba lépõ ember élménye.)
A teológiai kérdések tanulmányozása mellett érdeklõdése pedagógia iránt is hamar felébredt: nevelési kérdésekkel foglalkozott, élményeket gyûjtött különbözõ oktatási és gyermekvédelmi intézményekben. Meglátogatta az akkor már világszerte híres herbartiánus pedagógusok - Ziller és Barth - gyakorlóiskoláját.
Tanulmányai befejezése után elõször magánnevelõként dolgozott báró Prónay Gábor házában, majd 1874-ben az eperjesi, 1877-ben pedig a pozsonyi evangélikus teológiai intézet tanára, majd igazgatója lett. Nagy gondot fordított a lelkészképzés tudományos színvonalának emelésére, miközben tanítványainak fejlõdését személyenként is figyelemmel kísérte. Már ekkor megfogalmazódott koncepciója, miszerint az állami egyetemeken teológiai fakultások helyett általános vallástudományi kart kellene felállítani. (Ezt az elképzelését késõbb egyetemi tanárként is gyakran hangoztatta. Nálunk nem valósult meg, Hollandiában igen.) Még Pozsonyban tervbe vette egy tanárképzõ intézet felállítását, amit viszont már nem vihetett véghez. Közel húszesztendõs teológiai tanárság után nyerte el a kolozsvári egyetem - Felméri Lajos halálával megüresedett - pedagógia-professzori státuszát 1894 decemberében. Egyetemi tanári mûködésével párhuzamosan a bölcsészeti kar mellett mûködõ tanárképzõ intézet tanáraként, majd 1906-tól igazgatójaként a pedagógusképzésben is tevékenyen részt vett. Ebben a minõségében arra is lehetõsége nyílt, hogy az általa megálmodott, különféle - klasszikus és modern nyelvi - képzési irányokat felkínáló középiskola eszméjét a gyakorlatba is átültesse. 1917-ben nyitotta meg kapuit a Schneller-féle reform középiskola, az egyetem gyakorló középiskolája.
Schneller István volt a kolozsvári m. kir. Ferenc József Tudományegyetem rektora, amikor 1919. május 12-én a román hatóságok az egyetem mûködését karhatalom alkalmazásával felfüggesztették. Miután a hûségesküt - a magyar professzorok többségével együtt - megtagadta, hamarosan neki is el kellett hagynia a várost. Az expatriáló egyetem Schneller prorektor vezetésével 1920 áprilisától átmenetileg Budán lelt menedékre a Gyertyánffy-féle Paedagogium épületében. (Itt - különös játéka a sorsnak - az universitas-eszme érdekes módon realizálódott. Átmenetileg szintén a fõvárosban mûködött a Pozsonyról elüldözött, Erzsébet Tudományegyetem. A hallgatók szabadon választhattak, hogy tárgyaikat melyik egyetem professzoránál hallgatják.)
E vargabetû után 1921 októberében
Szegedre költözött a kolozsvári egyetem, míg
a pozsonyi Pécsett lelt befogadó otthonra. Prorektorként
Schnellernek döntõ szerepe volt abban, hogy a kényszerû
kötözködések ellenére tanári karát
együtt tudta tartani, legtöbben kitartottak az egyetem mellett.
1923 végéig a Szegeden mûködõ kolozsvári
egyetem pedagógia professzoraként és a tanárképzõ
intézet igazgatójaként dolgozott. Tudományos
munkásságát nyugdíjazása után
is folytatta: tanulmányokat publikált, tudományos
üléseken vett részt. Nyugalomba vonulásának
esztendejében nyílt meg a Pécsre áttelepített
(egykor Pozsonyban alapított) Erzsébet Tudományegyetem
Hittudományi Kara, melyre meghívták: adja elõ
a vallástörténetet. Erre a felkérésre
- elõrehaladott korára hivatkozva - már nem vállalkozott.
Hosszú és tevékeny életének fonala 1939-ben
szakadt meg.
Bevezetõnkben már említettük, hogy a teológia és filozófia keretei között kibontakozó, magára eszmélõ tudományos pedagógia hazánkban elsõsorban a német szellemi irányzatok hatása alatt állt. Jól kimutatható ez Schneller pedagógiájában is. Gyûjtõlencse-szerûen fogta egybe a korabeli filozófiai (Kant, Hegel), teológiai (Tholuck, Pfleiderer, Schleiermacher) és pedagógiai (Pestalozzi) irányzatoknak olyan elemeit, amelyeket értelme elfogadott, amelyekre lelke rezonált. E gondolati magvak termékeny talajra hullottak elméjében, s hamarosan egy sajátos neveléstudományi rendszer, a személyiségpedagógia gyümölcse ért meg. Értéke ennek a pedagógiai koncepciónak a mértéktartás, a szélsõséges irányzatoktól való elhatárolódás. E sajátosság erényeit akkor tudjuk felbecsülni, ha egy pillantást vetünk a kor - egyre színgazdagabbá váló - pedagógiai irányzatainak palettájára.
A 19-20. század fordulóját megelõzõ évtizedek a pedagógiában új irányzatok születését hozták magukkal világszerte, így Magyarországon is. A "régi iskola" kötöttségeinek hadat üzenõ, a gyerek felszabadítását hirdetõ - összefoglaló néven reformpedagógiának nevezett irányzatok kialakulásának és térhódításának idõszaka volt ez. Ezzel párhuzamosan ment végbe a klasszikus német filozófia alapján álló, tradicionális értékeket felvállaló pedagógiák megerõsödése és terjedése. Közülük különösen a nevelés intellektuális összetevõit hangsúlyozó, az iskolai oktatás folyamatát egységekre bontó, a tanárok módszertani kultúrájának fejlesztését szorgalmazó herbartiánus irányzat világméretû megerõsödése volt megfigyelhetõ.
A századforduló a szélsõségek korszaka volt a pedagógiában is. Egyfelõl a reformpedagógiák gyermekközpontúsága gyakran eredményezte a gyermek szempontjainak túlhangsúlyozását, a társas kapcsolatrendszerébõl kiragadott individuum kultuszát. Másfelõl pedig Herbart - egyébként friss szellemû - pedagógiája vált az epigonok kezében egyre inkább megmerevedett dogmává: az intellektuális hatások szerepét túlhangsúlyozó, az iskolai oktatás folyamatának egységeit kínos precizitással szabályozó elméletté.
E szélsõségek mellett szintetizáló kísérletek is születtek. Olyanok, amelyek figyelmet fordítottak a gyermek sajátosságaira, elemezték a pedagógus személyiségének iskolai oktatásban játszott szerepét, de nem feledkeztek meg a tanítás "tárgyi oldaláról" - a "mit" és "hogyan" tanítsunk kérdésérõl sem. Ezek közé a ma is tanulságos, szélsõségektõl mentes elméletalkotási kísérletek közé sorolhatjuk tehát Schneller koncepcióját, a "személyiség paedagogikáját" is.
Schneller egyfajta "eszménypedagógiát" alkot - éppen úgy, mint Herbart - tehát az ember erkölcsi fejlõdésének, fejleszthetõségének lehetõsége érdekli. Az embert a természeti meghatározottság állapotából fel kell emelni az etikai értékek világába, tehát Schneller szavaival: az "egyéniség"-nek "személyiség"-gé kell válnia.
E felemelkedés folyamatában három lépcsõfokot különít el: az ember értékképzetei az "érzéki Éniség"-tõl a "történeti Éniség" közbülsõ állomásán keresztül fejlõdnek a "tiszta Éniség" etikai magaslatáig.
Schneller felfogása szerint a fejlõdés elsõ fokán (érzéki Éniség) a természet által meghatározott embert a korlátlan önérvényesítés szélsõséges individualitása jellemzi. Ezt követi a külsõ törvények, maximák feltétel nélküli elfogadása a következõ szinten (történeti Éniség), majd a külsõ törvények belsõ életelvvé avatódása zajlik le a fejlettség legfelsõ fokán (tiszta Éniség).
Arra a kérdésre, hogy mi mozdítja elõre az egyéniséget a személyiséggé válás buktatókkal teli útján, Schneller egy szóval válaszol: a szeretet. Ez a filozófiai, etikai síkra emelt szeretet lendíti tovább az embert fejlõdésének következõ lépcsõfokára, melynek végsõ stációja a betagolódás a "tiszta Éniség" szintjére emelkedett személyiségek közösségébe, belépés a "szeretet országába".
Ez a filozófiai rangra emelt szeretetfogalom tehát Schneller pedagógiájának központi szervezõ elvévé avatódik. E segítõ, támogató nevelõi érzelem nélkül a gyermek erkölcsi fejlõdésének folyamata megakad, az egyéniségbõl nem lesz személyiség, a szubjektum megreked az érzéki, egoisztikus Éniség vagy az önmegtagadással, külsõ irányítottsággal fenyegetõ történeti Éniség fokán.
Mert mi is téphetné ki az embert az "érzéki Éniség" egoizmusának börtönébõl, ahol "mindenki mindenki ellen" vívott harcának farkastörvényei uralkodnak? Mi bírhatná rá az addig mindenkit és mindent csak saját céljai eléréséhez eszközként felhasználó "érzéki embert" arra, hogy elfogadja a szûkebb-tágabb közösségi körök, a - s ez Schneller sajátos kifejezése - "történeti hatalmak" magatartást szabályozó elõírásait, törvényeit? És végezetül: melyik az az erõ, ami segít az egyéniség teljes elvesztésével fenyegetõ önmegtagadás, a "történeti Éniség" állapota fölé emelkedni? Mi készteti az embert, hogy felismerje és átérezze: a közösségi körök (mint a család, a község, az egyház és a nemzet) által hordozott kulturális kincs elsajátítása útján végül is betagolódhat az egész emberiség nagy közösségébe. felemelkedhet a "tiszta Éniség" szintjére? S ami talán a legfontosabb: mi adhat szüntelen biztatást ahhoz, hogy higgye: a "tiszta Éniség" szintjére felemelkedett emberek közössége, a "szeretet országa" az a nagy egész, amelyet minden egyes ember a maga sokszínûségével, sajátos értékeivel gazdagíthat - itt, e földi világon is megvalósítható?
Schneller válasza szerint tehát a föltétlen hatalom a szeretet, a "pedagógiai érosz". Nem a szentimentalizmus meddõ érzelgésérõl van szó ebben az esetben. A szeretet Schneller felfogása szerint egy magasrendû etikai érzelem, melynek legfontosabb jellemzõje az igazságosság, a másik ember egyéniségének elismerése. Ahogyan azt a Paedagogiai dolgozatok elsõ kötetének bevezetõjében olvashatjuk: "Ezen szeretet nyitja meg a szíveket, ezen szeretet alapján bizalommal tárulnak fel a lelkek, s az e közben létesült kölcsönhatás, élet és átélés alapján megtaláljuk a növendéknek máskülönben elõttünk elzárt lényegét is. csakis az életnek más életébe való áthasonulás alapján, avagy más élettapasztalatainak általunk való igaz átélése alapján értjük meg csak a mást."
Vagy ahogyan egy korábbi - tanárképzéssel foglalkozó tanulmányában fogalmaz: "Semmiféle - bármilyen jól ismert rendszer, s bármely biztosan kezelt módszer, hanem egyes egyedül a tanító személyiségébõl kisugárzó szeretet nyitja meg a növendék szívét bizalomra, nyíltságra, s egyedül a tanító személyiségébõl kisugárzó szeretetnek melege kezeskedik arról, hogy a tanító egész személyiségében megnyilatkozó vallás-erkölcsi erõ megtermékenyítheti az erre fogékony lelket."
Ez a költõi szavakkal bemutatott szeretetelvûség, s másfelõl a filozófiai rangra emelt szeretetfogalom Schneller pedagógiájának központi rendszerezõ elvévé avatódik. Nélküle az ember etizálódásának folyamata megakad, a szubjektum megreked az érzéki, egoisztikus Éniség vagy az önmegtagadással fenyegetõ történeti Éniség fokán.
Ez szeretetelvû személyiségpedagógia a személyiségek kölcsönhatásának pedagógiája. Ebbõl egyértelmûen következik, hogy a rendszer egyik központi alakjai a pedagógus és a növendék. A nevelés "személyi kölcsönhatás", amelyben fontos szerepet játszanak a szavakkal nehezen megragadható, csak üggyel-bajjal rendszerezhetõ mozzanatok. Olyanok, mint a "szem sugárzása", a "hang színezése", a "szóban rejlõ meggyõzõdésnek ereje", a "személyiség erkölcsi voltának nem analyzálható általános benyomása" - ahogyan Schneller fogalmaz. (Ma gesztusnyelvnek, metakommunikációnak, neveznénk mindezt.)
A Schneller által leírt ideális pedagógus figyelembe veszi a gyermek lelkületének sajátságos vonásait. Az egyéniség az õ szóhasználatában "a természet által adott valami", ezekbõl az öröklött sajátosságokból kell kialakítani a személyiséget, amely már erkölcsi kategória. Ez utóbbi tehát a "kellõ" birodalmába tartozik, mint elérendõ cél áll a nevelõ és a növendék elõtt.
A gyermekek természetével, egyéni különbségeikkel tehát foglalkozni kell. Elõadásaiban, tanulmányaiban a kolozsvári pedagógus arra biztatja hallgatóit, pedagógus olvasóit, hogy minden egyes növendékük fejlõdésérõl vezessenek ú. n. "jegyzõkönyvet". Ebben ne csak a gyermek fõbb sajátosságait, jellemvonásait regisztrálják, hanem származására, családi környezetére vonatkozó adatokat is jegyezzenek fel. Ezekbe a lapokba kellene bevezetni a növendék tanulmányi elõmenetelének ütemét, erkölcsi fejlõdésének sajátosságait is. Itt kapnának helyet az alkalmazott nevelési-oktatási módszerekre, "bánásmódokra" vonatkozó utalások. A tanári konferenciák tárgya pedig az osztályzatok "mechanikus bediktálása helyett" ezeknek a feljegyzéseknek a tartalmi megbeszélése, feldolgozása legyen.
Az egyéni sajátosságok tisztelete fontos, mégsem eredményezhet szélsõséges "gyerekkultusz-ûzést". Schneller elhatárolódott a reformpedagógusok szélsõségesen értelmezett gyermekközpontúságától. Nem tudott osztozni a "géppel dolgozó" gyermektanulmányozók (pedológusok) kritikátlan optimizmusában sem. A laboratóriumi körülmények között vizsgált gyermekekre vonatkozó tisztán kvantitatív adatok érvényességi köre meglehetõsen korlátozott.
Jól ismerte a reformpedagógusok munkáit, így Ellen Key ("A gyermek évszázada" c. nagyhatású programadó pedagógiai mû szerzõje) mûveit is. A svéd tanítónõnek azokat a - kevésbé ismert - írásait idézi, amelyek mentesek a korai reformpedagógia extrém túlzásaitól, "nem süllyednek le az impresszionista subjectivismusnak színvonalára" Sokan úgy gondolják, Key azonosult a gyerek önkibontakozását hirdetõ, a közvetlen nevelõi beavatkozás szükségességét tagadó rousseau-i "negatív nevelés" elméletével. Schneller olyan szöveghelyet idéz a svéd pedagógusnõtõl, amely ellentmond a róla alkotott közhiedelemnek: "Ellen Key - írja errõl Schneller - egyenesen elismeri azt, hogy a gyermek egyéni irányzata, hajlama ellenére is kell czéltudatosan az õ evolútiójába beavatkozni. Nem kell bevárni azt, míg a gyermek lelke maga produkálja a jót, igazat, a szépet: de még azt sem, hogy lelke a culturkincs befogadására megnyíljék. »Ha van föld - így szól Key - a melyre százszor is kell hinteni a magot, hogy tízszer arathassunk: úgy ez a gyermek lelke«".
A pedagógus személyisége és a gyermekben vizsgálata mellett Schneller a kultúráról, az abból kiválasztott mûvelõdési anyagról sem feledkezik meg, bár didaktikája jóval kevésbé kidolgozott, mint neveléselmélete. Tudatosan helyezkedik szembe Herbart felfogásával, amikor a képzetek gyarapítása helyett a kultúranyagba való érzelmi színezetû beleélés fontosságát hangsúlyozza. A mûvelõdési folyamat elemzésekor nem a mechanikus ismeretszerzésre helyezi a hangsúlyt, hanem a beleélésre, az átélésre. A cél nála az erudíció, az élõ tudás a sok, mechanikusan "beemlékelt" (emlékezetbe vésett) holt ismeret helyett. A tanítási anyag kiválasztásakor a történeti szempontot tartja szem elõtt, a legfontosabb tantárgy iskolájában a történelem.
Ezt a három tényezõt
- a pedagógus személyiségét, a gyermek egyéniségét
és az elsajátítandó kulturális anyagot
- Schneller szerves egységben kezeli: A nevelõ feladata
az, hogy a "történeti hatalmak" által képviselt
kultúranyagot a gyermek számára közvetítse.
A szeretetelvûség alapján biztosítania kell
számára az érzelmi színezetû beleélés
lehetõségét. Mindeközben figyeljen tanítványa
sajátos vonásaira, a gyermekben csíraként fellelhetõ
úgynevezett "jobbik Én", az "isteni célgondolat"
minden felvillanására.
Noha a Schneller pedagógiájával foglalkozó korábbi szakirodalom ezt kevésbé hangsúlyozza, mûveinek olvasásakor egyre inkább az a meggyõzõdésünk támad, hogy döntõ hatást eszmerendszerének kialakulására a klasszikus német filozófia kiemelkedõ alakja, Immanuel Kant gyakorolt. A leglényegesebb összefüggéseket kettejük felfogása között a következõkben foglaljuk össze:
Filozófiájukban mindketten megkettõzik a valóságot, az empirikus, érzékszervek számára hozzáférhetõ világ fölött az "intelligibilis" létet, az "értékek világát" tételezik fel. Amit Kant a "célok birodalmának" nevez, az párhuzamba állítható a schnelleri "szeretet országával." Pedagógiájukban a leglényegesebb közös vonás, hogy mindketten a moralitást, az egyén etizálását tûzik ki a nevelés céljául, tehát "eszménypedagógiát" alkotnak.
A döntõ különbség is jól kimutatható közöttük, éppen annak az útnak kapcsán, amelyet e cél eléréséhez járhatónak vélnek. Kant megköveteli, hogy a "jóakarat" képességével rendelkezõ ember a jót saját belsõ elhatározásából, saját akaratából tegye, s ne csak azért, mert külsõ kényszer hajtja erre. Ez a kategorikus imperatívusz tana, melyet legtömörebben a következõ tézis szemléltet: "Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyúttal általános törvényhozás elvéül szolgálhasson".
E motívum középpontba helyezése meglehetõsen rigorózussá teszi Kant etikáját. Nincs hely itt a magasabb rendû érzelmeknek, még a tevékeny szeretetnek sem. Ez az egyik pont, amelyen Schneller felfogása Kantétól eltér. A másik pedig az individuális és a szociális pedagógia szintézisbe ötvözése: "Az egyes nem magából él - írja Schneller -, hanem él a közösségben. A közösségnek, az egésznek a szelleme az õ szelleme is, csakhogy egészen sajátos alakban, az õ egyénisége alakjában."
Az egyéni és közösségi nevelés dialektikus egységben való kezelése tette lehetõvé Schneller számára, hogy enyhíteni tudjon a kanti etika és pedagógia szigorán: "Végre megszûnik a kategorikus imperativussal járó erkölcsi rigorismus és másrészt hedonismus, eudaimonismus, vagyis rideg kellõség és a boldogság közötti ellenkezés."
Kettejük hite is érdekes párhuzam vonására ad alkalmat: Kant filozofikus istenhite a felvilágosodás istenhite. A francia felvilágosodás ébred itt újjá egy kiábrándultabb alakban: a "tiszta ész" számára ugyanis Isten léte vagy nemléte nem eldönthetõ kérdés. Etikájában, a végsõ lényeges kérdés megválaszolásában mégis a valláshoz fordul segítségért. Isten léte, a jövendõ élet, a halhatatlanság Kant erkölcstanának alapvetõ posztulátumai közé tartozik.
Az evangélikus Schneller István hite - a korábbiakban már említett protestáns életelven túl - szintén magán viseli a felvilágosodás istenhitének bizonyos jegyeit. A "tiszta Éniség" etikai magaslatára emelkedett személyiségnek, a - Schneller szavaival élve - "kiszámítható valláserkölcsi jellemmel" rendelkezõ embernek már nincs szüksége a tételes vallásokat hirdetõ felekezetekre, egyházakra. "nálunk a vallásos szó távol áll minden felekezeti és egyházi jellegtõl - hangsúlyozza Schneller -, ez semmi egyéb, mint az egyesnek viszonya magához az absolutumhoz." Rousseau deizmusa elegyedik itt a német pietisták és Schleiermacher személyes vallásosságot hirdetõ felfogásával.
A fiatal Schneller gondolkodásmódjának alakulására - Kant mellet - a legmaradandóbb hatást Ernst Daniel Schleiermacher teológiai és pedagógiai írásai gyakorolták. Német egyetemeken folytatott tanulmányai során behatóan foglalkozott a "romantikus teológus" tanaival.
Schleiermacher szerepe kiemelkedõ a teológia történetében - nem véletlenül nevezte õt Dilthey a "teológia Kantjának". A radikális pietizmus képviselõinél, a herrenhutiaknál tanult, innen eredeztethetõ igénye a személyes, bensõséges vallásosság iránt. Õ az a teológus, aki radikális következtetéseket vont le a pietisták tanaiból, és a "vallás bensõségességétõl eljut a bensõségesség vallásáig". A "szív vallását" hirdette, s ezzel hadat üzent a protestáns ortodoxiának, de egyúttal a német felvilágosodás olyan klasszikusaitól is több ponton elhatárolta magét, mint Kant és Fichte.
Schleiermacher felfogása szerint a vallás pszichológiai megközelítésben a szemlélet és az érzelem egysége. Olyan lelkiállapot, amelyben egyesül a külsõ hatás befogadása (a receptivitás) és annak szubjektumra való vonatkoztatása, átélése. A vallásos érzelem nála magasrendû funkció, amely az érzelem többi fajtája fölött uralkodik.
Az Istenség helyett leginkább az Unversum vagy az Absolutum kifejezést használja - kortársai közül ezen többen megbotránkoztak. Nem tartja lényegesnek, hogy az Istent személyiséggel ruházzuk fel, kerüli az antropomorfizmust. Legfontosabb alapelve, hogy Isten és a világ korrelatív, de nem azonos fogalmak. "Nem létezik az Isten a világ nélkül, mint ahogyan a világ sem lehet létezõ Istenség híján" - írja Dialektikájában.
Schleiermacher határozottan kritizálta a "vallás külsõ megnyilvánulási formáit", A "látható egyházakat". Az ilyen tanító egyházak ugyanis azt kívánták, hogy tagjaik a vallás tényleges elemei helyett a róluk alkotott absztrakciókat, tételeket sajátítsák el. "Az igazi egyház - Schleiermacher felfogásában - más: ott létrejön "a vallásos emberek természetes és örök összeköttetése". Nincs papi uralom és így - újrafogalmazva a régi protestáns elvet - nincs lényegi különbség a lelkészek és a laikusok között. Bárki a többiek elé léphet, hogy az Universum lényegét kifejezõ érzelmeit átruházza hallgatóságára.
Nemcsak a teológus Schleiermacher hatott elementáris erõvel Schneller István gondolkodásmódjára, hanem a pedagógiai szakmûvek szerzõje is. A berlini egyetemen három ízben tartott pedagógiai tárgyú elõadássorozatot (1813-14, 1820-21 és 1826-27). Ezek közül kettõ a tanítványok lejegyzésében maradt fönn, a harmadik ciklust pedig a szerzõ vázlatos kéziratából ismerhetjük meg. A gyûjteményt egyik lelkes tanítványa elsõ ízben 1845-ben jelentette meg nyomtatásban.
Bármennyire is tagadja Schleiermacher, mégiscsak hatott gondolkodására Kant filozófiája. Több ponton kapcsolódik a königsbergi bölcs etikájához, ugyanakkor bizonyos szempontból túl is lép azon. A Schneller Istvánra gyakorolt hatást tekintve lényeges, hogy Schleiermacher - Kanttól eltérõen - belátta, hogy az erkölcsi törvény és a természeti törvény nem kibékíthetetlen ellentétek, hanem az elõbbi voltaképpen "az eszes akarat természeti törvénye". Túllépett az erkölcsi törvény egyeduralmának, a kanti kategorikus imperatívusznak a kérlelhetetlen rigorizmusán, s azt hangsúlyozta, hogy az erkölcsös cselekedet legfontosabb kritériuma a természet és az ész egysége. Ugyanez az attitûd jellemzi Schneller etikai felfogását is: a kérlelhetetlen, hideg ész uralmát elutasítva a szív jogát, a szeretet emberformáló, jellemalakító erejét hangsúlyozza.
A "pedagógiai érosz", a szeretetelvûség iránti elkötelezettséget Schneller nemcsak Schleiermacher gondolataiban találhatta meg. Pestalozzi, a "szív pedagógusa" hasonlóképpen örök példaképe maradt.
Mint köztudomású, Pestalozzi mindenekelõtt gyakorlati nevelõ volt, géniusza a pedagógia gyakorlatában nyilvánult meg legtisztábban. Írásainak nagy része is a pedagógia gyakorlati kérdéseivel foglalkozik. A csekély számú kivétel egyike az a tanulmány, amelyet 1797-ben adott ki "Vizsgálódásaim a természet menetérõl az emberi nem fejlõdésében" címmel. A könyv küzdelmes munka eredménye, a szerzõ szándéka vele elsõsorban saját emberfelfogásának belsõ tisztázása volt.
A "Vizsgálódásaim..."-ban Pestalozzi az emberi természetrõl alkotott nézeteit fejti ki, megalkotja saját antropológiáját. Ebben megpróbálja kiegyenlíteni saját korábbi optimista és pesszimista emberfelfogásának szélsõségeit. Ez csak úgy lehetséges, ha az "önzés" alapösztöne mellett létezik a "jóakarat" ösztönzõje is: ez utóbbi vezeti ki az embert az állati természet egocentrizmusából.
Az elsõdlegesen "állati", animális természet sem elõzmény nélkül való. Pestalozzi Rousseau-val együtt azt vallja, hogy az ember eredendõen jó, romlatlan, amíg vágyai és képességei harmonizálnak egymással. Ez a tünékeny idill már abban a pillanatban felbomlik, mihelyt a csecsemõ felsír: nem képes önállóan szükségletei kielégítésére. A másik embert eszközként használja, az édesanya lesz az elemi igények kielégítésének eszköze.
Pestalozzi az ember etikai fejlõdésének három fokozatát különíti el. 1. "Természetes állapot" (Naturstand) foka. Az ember vágyai sokasodnak, kielégítésük egyre nehezebb. Küzdelem, gyötrõdés az ember élete. Önzés, félelem, gyûlölet jellemzi ezt a szintet. 2. "Társadalmi állapot" (Gesellschaftlicher Zustand). A társas együttélés, s ennek szabályozója, a jog megkönnyíti a szükségletek kielégítését. Az önzés, a birtoklásvágy, a hatalmi ösztön azonban ezen a fejlettségi szinten is jellemzõ az emberre. A társadalmi állapot éppen ezért labilis, bizonytalan. 3. Csak a "tiszta erkölcs" (Sittlicher Zustand) állapota nyújt az ember számára harmóniát. Ide mindenki egyéni erõfeszítéssel juthat el. De csak akkor, ha betartja az együttélés szabályait, s ha képes saját egoizmusát legyõzve másokat is elfogadni, szeretni.
A "kereskedõ-hasonlat" érzékelteti az erkölcsi fejlõdés különbözõ stációinak egymásra következését: Ha egy kereskedõ "a tõle függõ munkásokat pusztán kezében lévõ eszközöknek nézi, hogy alaptõkéjét megmunkálják", s még a törvényeket sem veszi figyelembe - akkor ez a "természetes állapot" foka. Ha már "a törvények kényszere rászorítja, hogy munkásaiban önálló lényeket lásson, akik hasonló jogon követelik természeti igényeik jogos kielégítését" - akkor ez a "társadalmi állapot"-ra jellemzõ cselekvés. Ha pedig már a "törvények kényszere nélkül ilyennek tekinti õket" - úgy már az "erkölcsi állapot" szintjére emelkedett. Jól érzékelhetõ a párhuzam: ami Pestalozzinál a "természetes", "társadalmi", és "tiszta erkölcsi létállapot", az Schnellernél az "érzéki Éniség", "történeti Éniség" és tiszta Éniség szintje. Schneller viszont tovább halad a Pestalozzi által elkezdett úton: alaposan megvizsgálja az egyes etikai szintek sajátosságait, leírja a hozzájuk kapcsolódó nevelési feladatokat.
A Schneller pedagógiájával foglalkozó szakírók gyakran hangoztatták, hogy gondolkodására - úgymond - hatott az egyik reformpedagógiai irányzat: a pedagógiai perszonalizmus német képviselõjének, Ernst Lindének a felfogása. Linde "Persönlichkeitspädagogik" c. könyve 1897-ben jelent meg. A munkát Schneller is jól ismerte, ez kitûnik írásaiból, elõadásainak fennmaradt szövegébõl. Hatást mégsem gyakorolt rá a német pedagógus. Ez nemcsak kronológiai okokból lehetetlen, hanem azért is, mert másféle elméleti alapozást ad pedagógiájának. A reformpedagógus Linde impresszionisztikus érzelempedagógiája nem hozható közös nevezõre Schneller filozófiai bázisra helyezett eszménypedagógiájával. A személyiségpedagógia (Persönlichkeitspädagogik) tehát ebben az esetben nem azonos a "személyiség paedagogiká"-jával.
Semmiképpen sem lehet szó tehát arról, hogy Schneller pedagógiája a nyugati reformpedagógiai irányzatok egyfajta tükrözõdése lenne, ahogyan azt a korábbi szakirodalomban olvashatjuk. Etikai alapvetése - mint láttuk - a klasszikus német filozófiával rokonítja pedagógiáját, személyes vallásossága a protestáns életelv érvényesülését példázza, szeretetközpontúsága pedig - a krisztusi gondolaton túl - olyan egyéniségek hatását sejteti, mint Pestalozzi és Schleiermacher.
Schneller István szerepe egyedülálló a magyar pedagógiai gondolkodás történetében: elsõ ízben dolgozta ki a személyiség pedagógiájának klasszikus filozófiai alapokon nyugvó koherens elméletét. Tanításai figyelemre méltó gondolatokat hordoznak az utókor számára is.
Pukánszky Béla
Megjelent a Keresztyén Igazság 1997. évi õszi számában.